5. fejezet

-De akkor bezárom az ajtót.

Mire válaszoltam volna, ő már a kulcsot forgatta a zárban.

Visszafelé hozott egy pohár vizet, majd megnézte mi van J-hopepal.

-Úgy tűnik ő is bealudt.

-Ülve?

-Simán. A kocsiban is folyton elalszik. –nevetett.

Felkacagtam én is, aminek Jimin örült, legalábbis arcvonásai arra utaltak, hogy boldog. Örült, hogy ilyen helyzetben is mosolyt tud csalni az arcomra.

Miután megittam a vizet, betakart.

-Jó éjszakát.

-Jó éjt. És még egyszer, köszönöm.

Miután felkeltem, Jimin nem volt sehol. Csak egy cetlit láttam az ágyam mellett: „10 körül jövök, addig maradj ágyban és várj meg” felirattal.

Ránéztem az órára „9:40”, elvileg hamarosan visszajön.

De nem bírtam ki, muszáj volt innom valamit. Próbáltam lassan kikelni az ágyból, de a fájdalomtól apró nyögések hagyták el a számat. Kínzó percek múlva kiértem a nappaliba. Megpróbáltam minél több dologba megkapaszkodni. A legközelebbi tárgy az asztal volt, ami segítségemre szolgálhatott, ám ahhoz oda kellett volna ugorjak, hogy abba kapaszkodjak. Megpróbáltam.

-Áááágh! –kiáltottam fel. Elestem.

Hangomra benyitott Jimin egy bevásárló szatyorral.

-Kumiko! –rohant oda hozzám eldobva a szatyrot.

Potyogtak könnyeim a fájdalomtól. Annyira iszonyú érzés volt.

-Mit csináltál? Megmondtam, hogy várj meg! –mérgelődött, azonban hangján inkább a kétségbeesés érződött.

-Szo-szomjas voltam. –szipogtam elkeseredve.

A következő pillanatban azt vettem észre, hogy Jimin ujjai a könnyeimet törölgetik.

-Butus.

Felkapott a karjaiba és lefektetett a kanapéra a nappaliban. Ameddig odavitt úgy éreztem, úgy nézünk ki, mint a friss házaspárok. A férj felkapja a menyasszonyt és átcipeli a küszöbön.

Bevallom jó érzés volt karjai közt lenni. Olyanféle biztonságot éreztem, amit eddigi életem során soha.

Óvatosan lerakott, majd letérdelt a kanapé mellé. Éreztem, hogy újabb könnycseppek gördülnek le arcomon, elkaptam a fejem, hogy ne lássa.

-Ne-nem kell ezt tenned…jól leszek. Nyugodtan menj vissza a többiekhez. Nem akarok teher lenni.

-Ne mondj ilyet, nem vagy teher. A többiek meg várhatnak. Jelen helyzetben nem érdekelnek.

-De…

-Nincs de. Ne félj, nem lesz baj. Itt vagyok. –s utolsó szavára megfogta a kezem.

Meglepetten néztem le, majd vissza szemeibe. Megszorítottam a kezét, jelezve hálámat.

Észrevettem, ahogy arcával egyre közelebb jön…és úgy elkezdtem irulni-pirulni, hogy már majdnem olyan színű lettem, mint egy paradicsom.

Egy puszit lehelt homlokomra.

-Gyógyulj meg hamar. –tette hozzá.

Arcom újabb vörös árnyalattal gazdagodott. Csak bámultam az orrom elé. Nem mertem a szemébe nézni, annyira zavarba jöttem.

Felállt és elengedte a kezem. Búsan néztem, ahogy ujjai elszakadnak az enyéimtől.

Bement a szobába, s kihozta a takarómat. Óvatosan rámterítette, a legnagyobb odafigyeléssel.

-Főzök neked valamit.

-Jaj, nem… nem kell még főznöd is rám. Már az is hatalmas segítség, hogy itt vagy. Nem kérhetek ennél többet.

-Nem is kell kérned. Én ajánlottam fel. –mosolygott.

-De…

-Japchae jó lesz? –vágott közbe.

-Jó…-feladtam.

Miközben ő előkészítette a hozzávalókat, én éreztem, hogy szólít a természet…

Halkan megpróbáltam felülni, hogy ne vegyen észre a szakács, de mielőtt még felállhattam volna, ő elém került.

-Mit szeretnél? –kérdezte.

-WC-re kell mennem.

Elkapta tekintetét, majd megvakarta tarkóját.

-S-segítsek?

-Nem kell…pisilni azért még tudok egyedül. –kuncogtam.

-Mármint felállni…

-Ööh, mi? Jah, igen…-lenéztem a földre, s magamban azon mérgelődtem, hogy gondolhattam ilyesmire? Valószínű, hogy nem az ürítésben akart nekem segíteni. Hogy lehetek ennyire buta?!

Odanyújtotta elém jobb kezét, hogy belekapaszkodjak.

Felsegített, majd belékaroltam, hogy ne essek el. Óvatosan elvitt a mosdóig, majd nem mert tovább menni.

-Innen már rendben leszel, vagy bevigyelek? –természetesen zavarba jött.

-Rendben leszek, köszi.

Láttam rajta, hogy megkönnyebbült. Csaknem akart a WC deszkára is rárakni…legalábbis szerintem.