11. fejezet

Újra magamra hagyott. Elfogyasztottam az édességet, aztán meg csak egyedül vártam a sötétben.

Teltek az órák, én pedig magam elé meredve bámultam, amíg fél hetet nem mutatott az óra.

Ekkor megfogtam a fekete csipkés anyagot, s magamra öltöttem.

Remegő kézzel markoltam bele a sötét hálóingbe. Féltem. Rettenetesen féltem.

Nyikordult az ajtó, Minhyuk egy matracot cipelve tért vissza hozzám. Ledobta a földre, majd közelebb húzta hozzám.

-Itt akarod csinálni? Ebben a mocsokban? –utaltam a koszos, saras, néhol nedves padlóra.

-Sajnálom, de nem vihetlek fel. Még nem. Amúgy jól nézel ki. –tekintett rám.

-Ugye nem azt várod, hogy megköszönjem?!

-Ne legyél megint ilyen ellenszenves! -parancsolt rám.

Bilincset rakott csuklóimra, lábamat pedig eloldozta.

-Ezt meg minek? –néztem a bilincsre.

-Csak gondoskodom róla, hogy ne tudj elszökni.

Megfogta a karom, s ledöntött a matracra. Fölémkerekedett, s elkezdte csókolgatni a nyakam. Reszkettem, s folyamatosan rázott a hideg, amikor nyelve bőrömhöz ért.

Kezdett egyre lejjebb haladni csókjaival. Egyik keze erősen megmarkolta a fenekem, mire én felnyögtem. Könnyes szemekkel tűrtem tetteit.

Éppen a hasam tájékán járt szájával, amikor meghallottam egy szirénázó autót.

Minhyuk egyből felkapta fejét, leszállt rólam, majd elővett egy pisztolyt valamelyik dobozból.

Mozgást hallottam fentről, balszerencsémre Minhyuk is figyelmes lett rá, s hajamnál fogva elcibált maga elé. A pisztolyt a fejemhez fogta, mire légzésem felgyorsult.

-Szóltál a zsaruknak?! –alkarját nyakam elé helyezte, majd erősen hozzányomta torkomhoz.

-Nem! Nem is tudtam volna. –kapkodtam levegőért.

Valaki belökte az ajtót. Minyhuk még jobban odaszorította halántékomhoz a fegyvert.

-Minhyuk, -hallatszott egy hang a sötétben- engedd el őt.

-Mégis miért tenném? Hogy neked jó legyen? Ha jót akarsz magadnak, akkor visszafordulsz és engeded, hogy tegyük a dolgunk. Ha nem, akkor se a tiéd, se az enyém nem lesz Kumiko. Meg fogom ölni.

-Nem ő kell neked. –felismertem az illetőt.

-Jimin! Menek- fojtotta el szavamat Minhyuk.

-Kussolj! –tette hozzá.

-Hagyd békén Kumikot. Nem ártott neked semmit. Rám haragszol. Rendezzük le kettőnk közt, őt meg engedd el. –közelített egy pisztollyal a kezében.

Könnyes szemekkel hallgattam végig párbeszédüket.

-Nem. Nem fogom elengedni.  Nem engedem, hogy veled, egy gyilkossal éljen!

-Nem vagyok gyilkos!

-Akkor meséld már el, mit tettél apámmal!

-Apád csak azt kapta, amit megérdemelt.

-Akkor mindjárt megmutatom mit kellett átélnie! –tartotta a fegyvert Jimin felé.

Behunytam a szemem. Sós könnyek gördültek le arcomon. Hangom elcsuklott. Lélegzetvételem akadozott.

Elsült a fegyver.

Éreztem, ahogy Minhyuk kezei eleresztenek, majd egy puffanó hangot hallottam mögülem.

Lassan kinyitottam a szememet, s megláttam Jimint, gőzölgő fegyverrel a kezében. Számhoz kaptam a kezem, s odafutottam hozzá.

-Shh…semmi baj. –ölelt magához.

Belemartam felsőjébe, fejemet mellkasához nyomtam.

-A-annyira féltem. –dadogtam.

-Sajnálom. Nem kellett volna elmennem.

-De itt vagy. Eljöttél értem. Megmentettél. –zokogtam tovább.

Lejöttek a rendőrök, s kivitték Minhyukot a házból. Tiszta vér volt.

Jimin kikísért az udvarra, ahol megláttam Natsut és Hoseokot, akik körmüket rágva álltak odakint. Amint megpillantottak, el kezdtek rohanni felém.

-Kumiko! –ölelt át sírva Natsu.

-Kumiko, minden rendben? –kérdezte aggódva J-hope.

-I-igen. Most már igen. –szipogtam.

Odalépett hozzánk egy rendőr.

-Kisasszony, uram, feltehetnénk önöknek néhány kérdést? –kérdezte tőlem és Jimintől.

-Uhm. –bólintottam.

Mindenre a lehető legpontosabb választ adtam.

Elmondták, hogy Minhyuk súlyos vérveszteségben elhunyt miután kihozták az alagsorból. Majd miután Jimin elmondta a párbeszédüket szóról-szóra, önvédelemnek tudták le Jimin lövését.

-Köszönjük. Távozhatnak.

-Gyere, menjünk haza. –fogta meg kezemet a hősöm.

Rámadta hosszúujjú felsőjét, hogy hacsak minimálisan is, de csökkentse remegésemet.

Beültünk négyen a kocsiba, ő vezetett.

-Itt kellett volna lefordulnod. –mutattam ki az ablakon.

-Ugye nem gondolod komolyan, hogy ezek után visszaviszlek oda?! –mosolygott szerényen.

Na jó, de akkor hova megyünk?