-Minden rendben? –kérdeztem.
-Persze. –mosolygott, mégis úgy éreztem, mintha hazudna.
-Hogy ízlik? –nézett az ételre.
-Nagyon finom. –vágtuk rá szinte egyszerre Hopepal.
-Akkor örülök… J-hope, ráérnél egy percre?
-Persze.
S elindultak kifelé. Mégis
mi történt?
Míg ők kint beszélgettek, Natsu kitántorgott a szobából.
-Jó reggelt. –ásított.
-Jó, hogy már felkelsz.
-Nagyon kiütöttem magam. Nem emlékszem semmire. Mi történt?
-Hát… a fiúkkal ettünk, ittunk, aztán te bealudtál, nekem
meg kibicsaklott a bokám, úgyhogy hazahoztak minket és itt maradtak éjszakára.
J-hope rád vigyázott, majd ülve elaludt az ágyad szélén.
-Tényleg? –csodálkozott- De aranyos.
-Rám pedig…Jimin. –elpirultam.
-És történt valami…? –nézett kissé perverz tekintettel az
arcán.
-Nem! Vagyis… adott egy puszit és megölelt.
-De édes. –mosolygott.
Visszatértek a fiúk. Mindkettő arcán egy kis szomorúságot
véltem felfedezni. Bár, amint Hoseok meglátta barátnőmet, egyből jobb kedve
lett.
-Jó reggelt. –üdvözölte nagy vigyorral az arcán.
-Neked is. –válaszolt Natsu.
-Figyeljetek…-kezdte el mondatát Hoseok- Nekünk menni kell
próbára. Jövőhéten fellépés megint és gyakorolnunk kell.
-Menjetek nyugodtan. –jelentettem ki.
-De nem lenne baj, ha itt hagynánk titeket?
-Dehogyis! Ne hülyéskedj! Már az is sokat jelent, hogy itt
voltatok. Amit köszönök, de mennetek kell gyakorolni. Nem hagyhatjátok ki
miattunk.
Natsura pillantottam, elszomorodott, mert elmennek, de
miattunk nem hagyhatnak ki ilyen dolgokat.
-Ne búslakodj, még visszajövök. –lépett oda Hope Natsu elé.
Ránéztem Jiminre, aki lassú léptekkel felém tartott.
Leguggolt elém.
-Vigyázz magadra.
Bólintottam kedvesen.
Elhagyták a lakást. Én pedig úgy éreztem, mintha kitéptek
volna egy darabot a szívemből.
-Te gondoltad volna? –szegezte nekem a kérdést Natsu.
-Mit?
-Eljövünk Szöulba egy kis kiruccanásra és ilyen jóba leszünk
két fiúval, akik nem mellesleg énekesek.
Elmerengtem azon, amit mondott. Ki hitte volna, hogy megismerünk két ilyen nagyszerű fiút…pont
mi…elvégre nem is idevalósiak vagyunk. Lehet azért kedvelnek, mert nem
ugrottunk a nyakuknak, mint általában a rajongók többsége?
-Na mindegy. Kérsz valamit? –zavarta meg gondolatmenetemet
lakótársam.
-Nem, köszi. De ha éhes vagy, ott a kaja. Jimin főzött.
-Komolyan? Még főzött is? Nagyon bejöhetsz neki!
-Talán. –mosolyodtam el.
Teltek az órák, kezdett sötétedni. Sajnálom, hogy nem
csináltunk semmit…de a bokám miatt menni sem tudtam. Hiába mondtam Natsunak,
hogy nyugodtan elmehet, ha el szeretne, de tiltakozott. Inkább velem maradt és
segített amiben csak tudott. Majd nyolc óra körül megcsörrent a telefonom.
-Halló? –szóltam bele.
-Szia. Minden rendben? –kérdezte az ismerős hang a vonal
túlsó felén.
-I-igen.
-Ennek örülök. Beugrok néhány percre, jó?
-Ühüm. –feleltem meglepetten.
Tíz perc múlva kopogtak az ajtón. Szóltam volna Natsunak,
hogy nyissa ki, de éppen zuhanyzott.
Vettem egy nagy levegőt, majd feltántorogtam a kanapéról.
Kicsivel enyhült a bokafájásom, így elindultam az ajtó felé.
Lenyomtam a kilincset, s két mosolygós arc jelent meg
előttem.
-Sziasztok. –köszöntöttem őket.
-Szia. –mondták szinte kórusba.
Jimin aggódva lenézett lábfejemre, majd vissza rám.
-Már jobban vagyok. Egy kicsivel. –válaszoltam még kérdése
előtt.
-De pihentetned kéne.
-És akkor ki nyit nektek ajtót? Itt állnátok, míg Natsu le
nem fürdik? –szóltam kissé emelkedett hangon.
-Ne haragudjatok…-kértem elnézést. –Gyertek be.
Helyet foglaltak, Hoseok az egyik fotelben, Jimin pedig a
kanapén…mellettem.
Aztán hirtelen…
-Kumiko, nem láttad a…-lépett ki barátnőm egy szál
törülközőben a fürdőből. –Semmi! –futott vissza vörös fejjel, amint meglátta a
vendégeket.
Hoseokra pillantottam, aki pirult arccal bámulta a padlót.
Néhány perc múlva újra megjelent Natsu.
-Sziasztok. Mi újság? Semmi? Értem. –szaladt be lehajtott
fejjel a szobába.
Hope utána osont.
Jimin is lehorgasztott fejjel ült
mellettem. Rosszat mondtam volna?
-Me-megbántottalak? –kérdeztem búsan.
-Mi? Nem. Nem dehogy, csak…
-Csak?
-Semmi. Felejtsd el. –rázta meg fejét. Mit akart mondani?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése