9.fejezet

Egy koszos, szürke helyen ébredtem. Hűvös volt, a napfény nem is sütött be sehol. Csak egy izzó pislákolt a fejem fölött. Kezeim meg voltak kötve egy rozsdás lánccal, a padló hideg volt, s levegőt is alig lehetett kapni a dohos szag miatt. Miközben küzdöttem a levegővétellel, ajtónyikorgásra lettem figyelmes.

Egy alak közeledett felém a sötétben.

-Jó reggelt. –mondta.

Felnéztem, s megpillantottam az illető arcát. Azt az ismerős arcot, amivel tegnap már találkoztam.

-MINHYUK?! –kiáltottam lesokkolva- HOL VAGYOK? MIT AKARSZ TŐLEM?

-Szóval emlékszel rám. –mosolygott.

-Válaszolj a kérdésre!

-Ejnye! Így kell beszélni a házigazdával?

-Mi a francról beszélsz? Hol vagyok?

-Az alagsoromban. –válaszolta teljes nyugodtsággal.

-És mit keresek itt? Miért hoztál ide? –kapkodtam szaporán az oxigénért.

Sóhajtott.

-Itt biztonságban vagy. Nem hagyom, hogy bajod essen. Nem találkozhatsz többet azzal a gyilkossal!

-Mégis kiről beszélsz?

-Tudod te. Arról a jómadárról, aki miatt kiment a bokád.

-Jimin? –gondolkoztam hangosan.

-Ő! Na látod, te is tudod, hogy ő okozott neked bajt.

-Nem miatta történt. Hagyd ki ebből! Amúgy meg honnan tudod, hogy kibicsaklott a bokám? Követtél?!

-Igen…követtelek. De csak a saját érdekedben. Én meg akartalak védeni.

-És mégis mióta?

-Mióta –elkapta a tekintetét- megláttalak a reptéren. Olyan szép voltál. Azt szerettem volna, ha jól érzed itt magadat, de úgy látszik elkéstem. De ne aggódj –simította végig az arcom- mellettem biztonságban leszel.

-Vedd le rólam a kezed. –suttogtam.

-Hogy mondod? –kérdezett vissza.

-Vedd le rólam azt a kibaszott kezed! –kiabáltam rá.

-Na-na. –mozgatta előttem mutatóujját jobbra-balra- Nem szabad ilyen csúnyán beszélnie egy lánynak.

-Leszarom! Leszarom mit beszélsz. –vágtam rá- Inkább oldozz el, és felejtsük el ezt az egészet. Nem fogok köpni a zsaruknak, csak engedj el!

-Nem hagyhatom, hogy elmenj. Még nagyobb bajod esne. Itt maradsz. Velem. –mosolygott.

-Meddig akarsz itt tartani?

-Ameddig szükséges. Ameddig el nem távozik a barátod. Ameddig nem gondoskodom róla.

-Ne…kérlek…csinálj velem bármit, amit csak akarsz…de őt hagyd ki ebből az egészből! –gördült le egy könnycsepp az arcomon.

-Édes vagy, amikor sírsz. De neki bűnhődnie kell egy s másért. –s elindult arra, amerről jött.

-Felfordul tőled a gyomrom! Hagyd őt békén! –kiáltottam utána könnyeimmel küszködve.

Nem kaptam választ. Bezárult az ajtó.

Egyedül voltam a helységben. Megkötözve, szánalmasan. A pislákoló fény hamarosan kialudt. Hűvös volt, és fáztam. Csak könnyeim melegítették az arcomat. Nem bírtam visszafogni érzéseimet. Nem is akartam.

Újabb és újabb könnyek törtek a felszínre. Talán már órák óta itattam az egereket. Úgy sírtam, mint még eddig soha. És most nem azért, mert elvették a nyalókám, vagy megütöttek. Nem magam miatt sírtam. Hanem mert aggódtam…Jiminért.

Kisírt szemekkel néztem körbe az alagsorban. Minhyuk hamarosan visszatért egy tálcával a kezében.

-Tessék, egyél valamit. –helyezett le elém valamiféle tésztát.

-Mégis hogy? Meg van kötve mindkét kezem.

-Akkor majd én megetetlek. –vigyorgott hátborzongatóan.

Fogott két evőpálcikát, s feltekerte rájuk a tésztát.

-Hami. –nyújtotta számhoz.

Elkaptam a fejem. Nem hagytam, hogy egy ilyen elmebeteg etessen meg.

-Egyél szépen! –fordította vissza a fejem erőszakosan, majd belém tuszkolta az ételt.

-Na látod, tudsz te szépen is viselkedni.

-Oldozz el. –dünnyögtem.

-Hmm? Minek?

-Oldozz el és megeszem magamtól.

-De amint egy gyanús mozdulatot teszel, visszateszem a láncot. Ne is próbálj ellenállni. Rossz vége lesz, ha átversz.

Óvatosan levette rólam a rozsdás láncot, viszont ahelyett, hogy engedelmeskedtem volna neki, el kezdtem futni a kijárat felé.

Rángattam az ajtót, de az sehogy se akart kinyílni.

-SEGÍTSÉG! –kiáltoztam.

Vertem az ajtót, ahogy csak tudtam, de hiába. Minhyuk már a hátam mögött volt, s hajamat cibálva nekilökött a falnak.

-Tudod, ha szót fogadnál, könnyebb dolgod lenne. –tette hozzá.

-Nem fogok engedelmeskedni egy ilyen rohadéknak, mint te!

Orrlyukai kitágultak, ökölbe szorította kezeit, s elindult heves léptekkel felém.

-TE BÜDÖS RIBANC! –ordította.

Megragadta mindkét csuklóm, s visszarángatott a láncokhoz.

Nekidobott a falnak, mire nyögtem egyet, s összegubóztam a hideg kövön. Nem tudtam mit tenni. Erősebb volt nálam.

Újból megkötözte kezeim, majd ujjaival államnál fogva magafelé fordított.

-Most már jó leszel?

-Dögölj meg! –s dühömben leköptem.

Letörölte nyálam az arcáról, s hangja egyre erőteljesebb lett.

-Viselkedj, te kurva! –s tenyere akkorát csattant az arcomon, hogy újra előtört belőlem a sírás.

Nekidőltem a falnak, s térdeimet felhúzva elkezdtem zokogni.

Hallottam, ahogy Minhyuk hangos léptekkel elindul kifelé.

Jimin…kérlek…vigyázz magadra.