12. fejezet

Leállította a motort. Egy magas épület előtt parkolt le. Natsura néztem értetlenül, de ő csak mosolygott.

-Üdv nálunk. –tárta ki előttem az ajtót Jimin.

Rengeteg pár cipő és néhány koszos póló, alsógatya, zokni került látószögembe.

-Várj, itt lakik az egész banda? –kérdeztem.

-Eltaláltad. –válaszolta Hoseok.

Hatalmas volt az egész. Csak a nappali és a konyha volt akkora, mint az egész házunk Japánban. Bár nem csodálkozom. Elvégre heten vannak.

-De miért hoztatok ide?

-Mert mostantól egy darabig itt fogsz lakni.

-Várj, mi…-Jimin nem várta meg, míg befejezem, újból megfogta a kezem és felhúzott magával az emeletre.

-Kumiko, elmegyünk Hoseokkal a cuccainkért. –kiáltott utánam Natsu.

A következő pillanatban már azt hallottam, ahogy becsukják maguk után az ajtót.

-Ez a mi szobánk J-hopepal. –nyitott be egybe a sok közül.

Megpillantottam két ágyat a szoba két sarkában, köztük egy szekrénysort, s mindkettő előtt egy-egy íróasztalt. Elég kis helység volt, de két embernek megfelelt.

-És hol vannak a többiek?

-Két másik szobában, közvetlen mellettünk.

-Nem úgy értem.

-Hanem? –kérdezte.

-Most hol vannak?

-Jah…hát…valószínűleg még Angliában.

-Angliában? Milyen nap van? –faggattam.

-Péntek.

-Te jó ég, de hát neked is velük kéne lenned! –néztem rá meglepetten.

-Kéne. –nevetett.

-Mikor jöttél haza?

-Tegnap. Reggel. Natsu telefonált, hogy eltűntél, így a lehető leghamarabbi géppel jöttem. Hoseok pedig velem tartott. –sétált közelebb.

-És mi lett a koncertekkel? Kihagytad? –aggódtam.

-Nem, dehogyis. –mosolygott- Csak az első 3 napban koncerteztünk, utána meg várost néztünk, de bevallom őszintén, nem fogott meg annyira Anglia.

Nagyot sóhajtottam. Örülök, hogy nem hagyott ki miattam egy koncertet se.

-És nem lesz gond, hogy előbb eljöttetek?

-Nem. Ne aggódj.

Ráhelyezte kezeit a csípőmre, majd átkarolt, s lassan összefonta ujjait a derekamnál.

Belenéztem a szemeibe. Azokba a szemekbe, amelyek olyan magabiztosságot és erőt árasztottak, hogy rendesen kirázott a hideg.

Ám volt még egy kérdés, amire eddig nem kaptam választ. Muszáj volt kiderítenem mit felel rá.

-Jimin…

-Mondd.

-Kérdezhetek valamit?

-Persze. Mi az?

-Mi történt közted és Minhyuk között? –félve pillantottam rá.

Vett egy mély levegőt, s leültetett maga mellé az ágyra.

-Minhyuk és én –kezdett bele a történetbe- mostohatestvérek voltunk. Az apja elvette anyámat feleségül, amikor nyolc éves lehettem. Egyetlen édestestvérem a nővérem volt, aki 5 évvel idősebb nálam. Néhány év múlva, amikor már betöltöttem a tizenkettedik életévem, arra keltem fel az éjszaka közepén, hogy Minhyuk apja, Dongchan kiabál anyámmal. Másnap anyám kórházba került, több szúrt seb miatt. Persze rájöttem, ki okozta neki a sérüléseket. Alig néhány óra múlva telefonáltak a kórházból, hogy nem tudták megmenteni anyámat. Elvérzett. –könnyek szöktek szemébe- Két napig csak sírtam. Bezárkóztam a szobámba és meg akartam halni. Aztán egyik nap este… Nővérem hazajött a munkából, s hallottam, ahogy a konyhában veszekednek Dongchannal. Minhyuk akkor még nem volt otthon.

„Baleset volt! Soha nem ártottam volna neki!” hallatszott odakintről.

Ezután nővérem sikolyára lettem figyelmes. Kinyitottam az ajtót, ám mielőtt elindultam volna hozzá, kivettem anyám pisztolyát a fiókból, ugyanis rendőr volt azelőtt. S lassan megközelítettem a konyhát.

Dongchan kést szorított nővérem nyakához, s közben ordítozott hozzá. Felemeltem a fegyvert, s kértem, hogy engedje el a testvéremet, de ehelyett csak kinevetett, mire én rászegeztem a fegyvert. Ittasan dűlöngélt Seohyunnal jobbra-balra, majd mielőtt elvágta volna a torkát, lőttem egyet. Nem voltam biztos benne, hogy jó helyre célzok-e, hisz nem fogtam még azelőtt soha fegyvert a kezemben, de reménykedtem, hogy a megfelelő személyt találom el.

Dongchan összeesett. A vállát találtam el. Miközben leszorította sebét, nővérem lábába állította a kést. Nekem nem kellett több, újabb lövést adtam le. Egyenesen a mellkasába.

Eldobtam a pisztolyt, s odafutottam nővéremhez, aki sírva ölelt át. Folyt a könnye, mint a patak, egyrészt a fájdalomtól, másrészt a félelemtől.

Ezután tárcsáztam a mentőket és a rendőrséget. Bevallottam mindent. Én öltem meg Dongchant. Viszont a zsaruk önvédelemnek állították be. Minhyuk az éjszaka közepén ért haza. A rengeteg szirénázó autó láttán, azonnal berohant a lakásba. Meglátta apját, vérbefagyva, s megesküdött az életére, hogy bosszút fog állni. Aztán soha többet nem láttam.

Néhány nap múlva nővéremmel kiköltöztünk a házból, s kerestünk egy olcsó albérletet. Majd tizenöt évesen csatlakoztam a BigHit-hez, s elkezdtem az új életem. Azt hittem vége lett az egésznek, és eltemethetem a múltat…

-Sajnálom anyukád. –mondtam szomorúan.

Megszorította a kezem, s bólintott egyet.

-S aztán, hogy Natsume megemlítette a srácot, akivel találkoztál, rájöttem, hogy még nincs vége. Ameddig ő vagy én meg nem halunk, sose lesz vége.

-De jól cselekedtél. Azt tetted, amit kellett. Nem vagy gyilkos. Megmentettél két életet. S örülök, hogy most itt vagy mellettem. Annyira aggódtam érted… -előtörtek könnyeim.

-Kumiko, -helyezte kezét az arcomra, magafelé fordítva ezzel- sajnálom, hogy ezt tette veled.

-Vége van?

-Vége van. –bólogatott megkönnyebbülten.

Ezután közelebb húzódott hozzám, s szerényen mosolyogva megindult fejével felém.

Lágy csókot nyomott ajkaimra.

Nem szakadt el tőlem, sőt, beledugta nyelvét a számba és úgy kényeztetett tovább.

 A szívem zakatolt.

Soha nem éreztem ilyet azelőtt. Senki iránt nem tápláltam még ennyi szeretetet. Most éreztem igazán, hogy valaki törődik is velem. Szeretem őt. Igen. Most már tisztán érzem. Szeretem Jimint.