10. fejezet

Később újra lejött hozzám Minhyuk. Még mindig összekuporodva támasztottam a falat.

-Kumiko, ne haragudj. Nem akartalak megütni. –guggolt le elém- De ha nem viselkedsz szépen, ezt fogod kiváltani belőlem. Azt hittem leszel olyan kedves velem, mint az anyád, de…

-Mégis honnan ismered az anyámat?! –kaptam fel a fejemet.

-Találkoztam vele… -bökte ki nagy nehezen.

-És hol?

-Még Japánban.

-Mit kerestél te Japánban?

-Az unokatestvéremhez igyekeztem, amikor megláttam anyukád. Elejtett néhány iratot az utcán, így hát odamentem segíteni összeszedni azt. Aztán elkezdtünk beszélgetni… Elárultam neki, hogy koreai vagyok, mire ő megemlítette, hogy a lánya néhány nap múlva Szöulba fog repülni. Elmondta, hogy Kumikonak hívnak, mutatott rólad egy fényképet, s remélte, hogy összefutok veled. Aggódott érted.

-Na persze….majd pont az anyám fog értem aggódni…

Nem az a fajta szülő, aki aggódik a gyerekéért. Inkább az ellenkezője. Akkor örül, ha minél távolabb vagyok tőle.  Hiszen nem szeretett soha életében. Amikor tíz éves voltam összejött valami palival, mert apám nem volt elég neki. Ezután apámmal éltem tovább. Kettőjük közül ő volt az, akit szerettem és tiszteltem. Ő volt az aki törődött is velem. Képes volt eljönni értem az éjszaka közepén bárhova. Bezzeg mikor anyám megtudta, hogy elutazok, egyből úgy akart viselkedni, mint egy szerető szülő. Bár, szerintem legbelül örült, hogy nem fog látni egy darabig.

-Szerintem megkedvelt. –zavarta meg gondolatmenetemet mosolyogva.

-Szerinted ez engem hol érdekel? –kérdeztem flegmán- Kezet foghatsz vele. Te is olyan romlott vagy, mint ő.

-Ne beszélj így. Ő egy kedves nő. Neked is olyannak kéne lenned, mint neki. De te szinte egyből lekoptattál, amint hozzádszóltam.

-Mivel szarul kezdted el a mondanivalódat. Meg amúgy se érdekelsz. –vetettem oda neki nyersen.

-Sajnálom, hogy így érzel. De hidd el, hamar belém fogsz szeretni.  Ugyanis én szeretlek. Az első pillanattól kezdve, amint megláttalak. És nem foglak elengedni, míg te nem viszonzod ezt. De csak úgy szólok, hogyha az enyém nem, akkor másé sem leszel.

-Te őrült vagy. Bezársz ide, megkötözöl, és még elvárod, hogy szeresselek? Hát elmondom szépen, hogy ne is erőlködj. Csak az idődet pazarlod azzal, hogy itt tartasz. Soha nem fogok szeretetet táplálni irántad. Inkább fejbe lőném magam, minthogy szeressek egy ilyen férget.

-Ezeket csak azért mondod, mert érzel valamit Jimin iránt. Gondolom nem ismered a múltját. De ne aggódj, –helyezte kezét a combomra- miután ő már nem létezik, én leszek az egyetlen számodra.

-Ne érj hozzám! –szóltam rá.

-Pedig jobb lesz, ha hozzászoksz…kedvesem. –vigyorától kirázott a hideg.

Felállt, s távozott. Mégis mit tett Jimin, amiért ennyire végezni akar vele?

Elaludtam. Nem tudom mennyi lehetett az idő, de feltételeztem már éjszaka volt.

Amikor felébredtem, egy csipkés rövid hálóing, egy karóra, s egy üzenet hevert mellettem.

Az üzenetben az állt: „Este hétig öltözz át. Ha jó leszel, nem bántom a barátodat.”

Kezeimre pillantottam, melyeket immár nem szorított lánc, ám a bokám oda volt bilincselve az egyik vascsőhöz.

Mivel egyberuhában mentem vásárolni mielőtt idekerültem, így még most is az volt rajtam, szóval az átöltözéssel nem lett volna probléma.

Vetettem még egy pillantást a hálóingre. Ha felveszem, nem bántja, igaz? Ezt kell tennem, ha meg akarom védeni Jimint. De félek… Azt akarja velem csinálni? –futottak át a gondolatok az agyamon.

Az óra delet ütött. Minhyuk pedig visszatért hozzám, a rabjához.

-Tessék. –nyújtott felém egy csokit és egy palack vizet.

Elfordítottam a fejem.

-Na ide figyelj, nem hiába oldoztam el a kezed. Vedd el szépen!

Odanyújtottam a tenyeremet.

-Szükség lesz az energiádra este. –mosolygott.

-M-mégis mit akarsz velem csinálni?

-Ne mondd, hogy nem egyértelmű.

Nagyot nyeltem. Hiszen én még soha nem voltam úgy férfival.

-És, ha megteszem… nem fogod bántani Jimint? –motyogtam.

-Nem fogom.

Ezt kell tennem, igaz?

-Este visszajövök. Addig vedd át a ruhát. –vigyorgott.