11. fejezet

Újra magamra hagyott. Elfogyasztottam az édességet, aztán meg csak egyedül vártam a sötétben.

Teltek az órák, én pedig magam elé meredve bámultam, amíg fél hetet nem mutatott az óra.

Ekkor megfogtam a fekete csipkés anyagot, s magamra öltöttem.

Remegő kézzel markoltam bele a sötét hálóingbe. Féltem. Rettenetesen féltem.

Nyikordult az ajtó, Minhyuk egy matracot cipelve tért vissza hozzám. Ledobta a földre, majd közelebb húzta hozzám.

-Itt akarod csinálni? Ebben a mocsokban? –utaltam a koszos, saras, néhol nedves padlóra.

-Sajnálom, de nem vihetlek fel. Még nem. Amúgy jól nézel ki. –tekintett rám.

-Ugye nem azt várod, hogy megköszönjem?!

-Ne legyél megint ilyen ellenszenves! -parancsolt rám.

Bilincset rakott csuklóimra, lábamat pedig eloldozta.

-Ezt meg minek? –néztem a bilincsre.

-Csak gondoskodom róla, hogy ne tudj elszökni.

Megfogta a karom, s ledöntött a matracra. Fölémkerekedett, s elkezdte csókolgatni a nyakam. Reszkettem, s folyamatosan rázott a hideg, amikor nyelve bőrömhöz ért.

Kezdett egyre lejjebb haladni csókjaival. Egyik keze erősen megmarkolta a fenekem, mire én felnyögtem. Könnyes szemekkel tűrtem tetteit.

Éppen a hasam tájékán járt szájával, amikor meghallottam egy szirénázó autót.

Minhyuk egyből felkapta fejét, leszállt rólam, majd elővett egy pisztolyt valamelyik dobozból.

Mozgást hallottam fentről, balszerencsémre Minhyuk is figyelmes lett rá, s hajamnál fogva elcibált maga elé. A pisztolyt a fejemhez fogta, mire légzésem felgyorsult.

-Szóltál a zsaruknak?! –alkarját nyakam elé helyezte, majd erősen hozzányomta torkomhoz.

-Nem! Nem is tudtam volna. –kapkodtam levegőért.

Valaki belökte az ajtót. Minyhuk még jobban odaszorította halántékomhoz a fegyvert.

-Minhyuk, -hallatszott egy hang a sötétben- engedd el őt.

-Mégis miért tenném? Hogy neked jó legyen? Ha jót akarsz magadnak, akkor visszafordulsz és engeded, hogy tegyük a dolgunk. Ha nem, akkor se a tiéd, se az enyém nem lesz Kumiko. Meg fogom ölni.

-Nem ő kell neked. –felismertem az illetőt.

-Jimin! Menek- fojtotta el szavamat Minhyuk.

-Kussolj! –tette hozzá.

-Hagyd békén Kumikot. Nem ártott neked semmit. Rám haragszol. Rendezzük le kettőnk közt, őt meg engedd el. –közelített egy pisztollyal a kezében.

Könnyes szemekkel hallgattam végig párbeszédüket.

-Nem. Nem fogom elengedni.  Nem engedem, hogy veled, egy gyilkossal éljen!

-Nem vagyok gyilkos!

-Akkor meséld már el, mit tettél apámmal!

-Apád csak azt kapta, amit megérdemelt.

-Akkor mindjárt megmutatom mit kellett átélnie! –tartotta a fegyvert Jimin felé.

Behunytam a szemem. Sós könnyek gördültek le arcomon. Hangom elcsuklott. Lélegzetvételem akadozott.

Elsült a fegyver.

Éreztem, ahogy Minhyuk kezei eleresztenek, majd egy puffanó hangot hallottam mögülem.

Lassan kinyitottam a szememet, s megláttam Jimint, gőzölgő fegyverrel a kezében. Számhoz kaptam a kezem, s odafutottam hozzá.

-Shh…semmi baj. –ölelt magához.

Belemartam felsőjébe, fejemet mellkasához nyomtam.

-A-annyira féltem. –dadogtam.

-Sajnálom. Nem kellett volna elmennem.

-De itt vagy. Eljöttél értem. Megmentettél. –zokogtam tovább.

Lejöttek a rendőrök, s kivitték Minhyukot a házból. Tiszta vér volt.

Jimin kikísért az udvarra, ahol megláttam Natsut és Hoseokot, akik körmüket rágva álltak odakint. Amint megpillantottak, el kezdtek rohanni felém.

-Kumiko! –ölelt át sírva Natsu.

-Kumiko, minden rendben? –kérdezte aggódva J-hope.

-I-igen. Most már igen. –szipogtam.

Odalépett hozzánk egy rendőr.

-Kisasszony, uram, feltehetnénk önöknek néhány kérdést? –kérdezte tőlem és Jimintől.

-Uhm. –bólintottam.

Mindenre a lehető legpontosabb választ adtam.

Elmondták, hogy Minhyuk súlyos vérveszteségben elhunyt miután kihozták az alagsorból. Majd miután Jimin elmondta a párbeszédüket szóról-szóra, önvédelemnek tudták le Jimin lövését.

-Köszönjük. Távozhatnak.

-Gyere, menjünk haza. –fogta meg kezemet a hősöm.

Rámadta hosszúujjú felsőjét, hogy hacsak minimálisan is, de csökkentse remegésemet.

Beültünk négyen a kocsiba, ő vezetett.

-Itt kellett volna lefordulnod. –mutattam ki az ablakon.

-Ugye nem gondolod komolyan, hogy ezek után visszaviszlek oda?! –mosolygott szerényen.

Na jó, de akkor hova megyünk?

10. fejezet

Később újra lejött hozzám Minhyuk. Még mindig összekuporodva támasztottam a falat.

-Kumiko, ne haragudj. Nem akartalak megütni. –guggolt le elém- De ha nem viselkedsz szépen, ezt fogod kiváltani belőlem. Azt hittem leszel olyan kedves velem, mint az anyád, de…

-Mégis honnan ismered az anyámat?! –kaptam fel a fejemet.

-Találkoztam vele… -bökte ki nagy nehezen.

-És hol?

-Még Japánban.

-Mit kerestél te Japánban?

-Az unokatestvéremhez igyekeztem, amikor megláttam anyukád. Elejtett néhány iratot az utcán, így hát odamentem segíteni összeszedni azt. Aztán elkezdtünk beszélgetni… Elárultam neki, hogy koreai vagyok, mire ő megemlítette, hogy a lánya néhány nap múlva Szöulba fog repülni. Elmondta, hogy Kumikonak hívnak, mutatott rólad egy fényképet, s remélte, hogy összefutok veled. Aggódott érted.

-Na persze….majd pont az anyám fog értem aggódni…

Nem az a fajta szülő, aki aggódik a gyerekéért. Inkább az ellenkezője. Akkor örül, ha minél távolabb vagyok tőle.  Hiszen nem szeretett soha életében. Amikor tíz éves voltam összejött valami palival, mert apám nem volt elég neki. Ezután apámmal éltem tovább. Kettőjük közül ő volt az, akit szerettem és tiszteltem. Ő volt az aki törődött is velem. Képes volt eljönni értem az éjszaka közepén bárhova. Bezzeg mikor anyám megtudta, hogy elutazok, egyből úgy akart viselkedni, mint egy szerető szülő. Bár, szerintem legbelül örült, hogy nem fog látni egy darabig.

-Szerintem megkedvelt. –zavarta meg gondolatmenetemet mosolyogva.

-Szerinted ez engem hol érdekel? –kérdeztem flegmán- Kezet foghatsz vele. Te is olyan romlott vagy, mint ő.

-Ne beszélj így. Ő egy kedves nő. Neked is olyannak kéne lenned, mint neki. De te szinte egyből lekoptattál, amint hozzádszóltam.

-Mivel szarul kezdted el a mondanivalódat. Meg amúgy se érdekelsz. –vetettem oda neki nyersen.

-Sajnálom, hogy így érzel. De hidd el, hamar belém fogsz szeretni.  Ugyanis én szeretlek. Az első pillanattól kezdve, amint megláttalak. És nem foglak elengedni, míg te nem viszonzod ezt. De csak úgy szólok, hogyha az enyém nem, akkor másé sem leszel.

-Te őrült vagy. Bezársz ide, megkötözöl, és még elvárod, hogy szeresselek? Hát elmondom szépen, hogy ne is erőlködj. Csak az idődet pazarlod azzal, hogy itt tartasz. Soha nem fogok szeretetet táplálni irántad. Inkább fejbe lőném magam, minthogy szeressek egy ilyen férget.

-Ezeket csak azért mondod, mert érzel valamit Jimin iránt. Gondolom nem ismered a múltját. De ne aggódj, –helyezte kezét a combomra- miután ő már nem létezik, én leszek az egyetlen számodra.

-Ne érj hozzám! –szóltam rá.

-Pedig jobb lesz, ha hozzászoksz…kedvesem. –vigyorától kirázott a hideg.

Felállt, s távozott. Mégis mit tett Jimin, amiért ennyire végezni akar vele?

Elaludtam. Nem tudom mennyi lehetett az idő, de feltételeztem már éjszaka volt.

Amikor felébredtem, egy csipkés rövid hálóing, egy karóra, s egy üzenet hevert mellettem.

Az üzenetben az állt: „Este hétig öltözz át. Ha jó leszel, nem bántom a barátodat.”

Kezeimre pillantottam, melyeket immár nem szorított lánc, ám a bokám oda volt bilincselve az egyik vascsőhöz.

Mivel egyberuhában mentem vásárolni mielőtt idekerültem, így még most is az volt rajtam, szóval az átöltözéssel nem lett volna probléma.

Vetettem még egy pillantást a hálóingre. Ha felveszem, nem bántja, igaz? Ezt kell tennem, ha meg akarom védeni Jimint. De félek… Azt akarja velem csinálni? –futottak át a gondolatok az agyamon.

Az óra delet ütött. Minhyuk pedig visszatért hozzám, a rabjához.

-Tessék. –nyújtott felém egy csokit és egy palack vizet.

Elfordítottam a fejem.

-Na ide figyelj, nem hiába oldoztam el a kezed. Vedd el szépen!

Odanyújtottam a tenyeremet.

-Szükség lesz az energiádra este. –mosolygott.

-M-mégis mit akarsz velem csinálni?

-Ne mondd, hogy nem egyértelmű.

Nagyot nyeltem. Hiszen én még soha nem voltam úgy férfival.

-És, ha megteszem… nem fogod bántani Jimint? –motyogtam.

-Nem fogom.

Ezt kell tennem, igaz?

-Este visszajövök. Addig vedd át a ruhát. –vigyorgott.

9.fejezet

Egy koszos, szürke helyen ébredtem. Hűvös volt, a napfény nem is sütött be sehol. Csak egy izzó pislákolt a fejem fölött. Kezeim meg voltak kötve egy rozsdás lánccal, a padló hideg volt, s levegőt is alig lehetett kapni a dohos szag miatt. Miközben küzdöttem a levegővétellel, ajtónyikorgásra lettem figyelmes.

Egy alak közeledett felém a sötétben.

-Jó reggelt. –mondta.

Felnéztem, s megpillantottam az illető arcát. Azt az ismerős arcot, amivel tegnap már találkoztam.

-MINHYUK?! –kiáltottam lesokkolva- HOL VAGYOK? MIT AKARSZ TŐLEM?

-Szóval emlékszel rám. –mosolygott.

-Válaszolj a kérdésre!

-Ejnye! Így kell beszélni a házigazdával?

-Mi a francról beszélsz? Hol vagyok?

-Az alagsoromban. –válaszolta teljes nyugodtsággal.

-És mit keresek itt? Miért hoztál ide? –kapkodtam szaporán az oxigénért.

Sóhajtott.

-Itt biztonságban vagy. Nem hagyom, hogy bajod essen. Nem találkozhatsz többet azzal a gyilkossal!

-Mégis kiről beszélsz?

-Tudod te. Arról a jómadárról, aki miatt kiment a bokád.

-Jimin? –gondolkoztam hangosan.

-Ő! Na látod, te is tudod, hogy ő okozott neked bajt.

-Nem miatta történt. Hagyd ki ebből! Amúgy meg honnan tudod, hogy kibicsaklott a bokám? Követtél?!

-Igen…követtelek. De csak a saját érdekedben. Én meg akartalak védeni.

-És mégis mióta?

-Mióta –elkapta a tekintetét- megláttalak a reptéren. Olyan szép voltál. Azt szerettem volna, ha jól érzed itt magadat, de úgy látszik elkéstem. De ne aggódj –simította végig az arcom- mellettem biztonságban leszel.

-Vedd le rólam a kezed. –suttogtam.

-Hogy mondod? –kérdezett vissza.

-Vedd le rólam azt a kibaszott kezed! –kiabáltam rá.

-Na-na. –mozgatta előttem mutatóujját jobbra-balra- Nem szabad ilyen csúnyán beszélnie egy lánynak.

-Leszarom! Leszarom mit beszélsz. –vágtam rá- Inkább oldozz el, és felejtsük el ezt az egészet. Nem fogok köpni a zsaruknak, csak engedj el!

-Nem hagyhatom, hogy elmenj. Még nagyobb bajod esne. Itt maradsz. Velem. –mosolygott.

-Meddig akarsz itt tartani?

-Ameddig szükséges. Ameddig el nem távozik a barátod. Ameddig nem gondoskodom róla.

-Ne…kérlek…csinálj velem bármit, amit csak akarsz…de őt hagyd ki ebből az egészből! –gördült le egy könnycsepp az arcomon.

-Édes vagy, amikor sírsz. De neki bűnhődnie kell egy s másért. –s elindult arra, amerről jött.

-Felfordul tőled a gyomrom! Hagyd őt békén! –kiáltottam utána könnyeimmel küszködve.

Nem kaptam választ. Bezárult az ajtó.

Egyedül voltam a helységben. Megkötözve, szánalmasan. A pislákoló fény hamarosan kialudt. Hűvös volt, és fáztam. Csak könnyeim melegítették az arcomat. Nem bírtam visszafogni érzéseimet. Nem is akartam.

Újabb és újabb könnyek törtek a felszínre. Talán már órák óta itattam az egereket. Úgy sírtam, mint még eddig soha. És most nem azért, mert elvették a nyalókám, vagy megütöttek. Nem magam miatt sírtam. Hanem mert aggódtam…Jiminért.

Kisírt szemekkel néztem körbe az alagsorban. Minhyuk hamarosan visszatért egy tálcával a kezében.

-Tessék, egyél valamit. –helyezett le elém valamiféle tésztát.

-Mégis hogy? Meg van kötve mindkét kezem.

-Akkor majd én megetetlek. –vigyorgott hátborzongatóan.

Fogott két evőpálcikát, s feltekerte rájuk a tésztát.

-Hami. –nyújtotta számhoz.

Elkaptam a fejem. Nem hagytam, hogy egy ilyen elmebeteg etessen meg.

-Egyél szépen! –fordította vissza a fejem erőszakosan, majd belém tuszkolta az ételt.

-Na látod, tudsz te szépen is viselkedni.

-Oldozz el. –dünnyögtem.

-Hmm? Minek?

-Oldozz el és megeszem magamtól.

-De amint egy gyanús mozdulatot teszel, visszateszem a láncot. Ne is próbálj ellenállni. Rossz vége lesz, ha átversz.

Óvatosan levette rólam a rozsdás láncot, viszont ahelyett, hogy engedelmeskedtem volna neki, el kezdtem futni a kijárat felé.

Rángattam az ajtót, de az sehogy se akart kinyílni.

-SEGÍTSÉG! –kiáltoztam.

Vertem az ajtót, ahogy csak tudtam, de hiába. Minhyuk már a hátam mögött volt, s hajamat cibálva nekilökött a falnak.

-Tudod, ha szót fogadnál, könnyebb dolgod lenne. –tette hozzá.

-Nem fogok engedelmeskedni egy ilyen rohadéknak, mint te!

Orrlyukai kitágultak, ökölbe szorította kezeit, s elindult heves léptekkel felém.

-TE BÜDÖS RIBANC! –ordította.

Megragadta mindkét csuklóm, s visszarángatott a láncokhoz.

Nekidobott a falnak, mire nyögtem egyet, s összegubóztam a hideg kövön. Nem tudtam mit tenni. Erősebb volt nálam.

Újból megkötözte kezeim, majd ujjaival államnál fogva magafelé fordított.

-Most már jó leszel?

-Dögölj meg! –s dühömben leköptem.

Letörölte nyálam az arcáról, s hangja egyre erőteljesebb lett.

-Viselkedj, te kurva! –s tenyere akkorát csattant az arcomon, hogy újra előtört belőlem a sírás.

Nekidőltem a falnak, s térdeimet felhúzva elkezdtem zokogni.

Hallottam, ahogy Minhyuk hangos léptekkel elindul kifelé.

Jimin…kérlek…vigyázz magadra.

8. fejezet

Natsu POV

Meg akartam kérdezni Kumikotól, hogy hol van a hajszárító…de amikor kiléptem  a fürdőből, megláttam ezt a két jómadarat. Nem is hallottam, hogy bejönnek. Olyan gáz volt.

Aztán magamra kaptam valamit és besiettem a szobába.

-Ajh, hogy lehetek ilyen béna? –szidtam magamat halkan.

-Pedig jól áll a törülköző. –nevetett fel Hoseok a hátam mögött. Mikor jött be?

Megpillantottam jókedvű arcát, s hatására elmosolyodtam.

-Ne haragudj, nem tudtam, hogy itt vagytok.

-Ugyan. –lépett közelebb- Még így is csinos voltál.

Szavai hallatán fejem egy újabb vörös színnel gazdagodott. Belenéztem barna szemeibe, ő pedig egyre közelebb jött felém.

Kezeit arcomra helyezte, majd lassan megcsókolt.

-Felőlem egész nap maradhatsz törülközőben. –tette hozzá kuncogva.

Itt volt az a pont, hogy ennél vörösebb már nem lehettem. A szívem egyre gyorsabban vert. Szaporábban szedtem a levegőt. És úgy éreztem…szerelmes vagyok.

Kumiko POV

Nem hagytam magam. Ki kellett derítenem mi történt.

-De kérlek, Jimin. Mondd el, ha van valami baj. Hátha tudok segíteni.

Rámtekintett, majd sóhajtott egy nagyot.

-A menedzserünk azt mondta, hogy Európába kell mennünk koncertezni.

-De hát ez nagyszerű! –örültem a hírnek.

-Igen, csak…-vett egy újabb mély levegőt- egy hétre mennénk. Sok helyen kell fellépnünk.

-Még mindig nem értem mi a probléma. Nem szeretsz koncertezni?

-Nem az…

-Akkor?

-Kumiko, ki fog helyettem vigyázni rád?

Felkacagtam.

-Nem kell ennyire aggódnod.

-De igen. Hát ki fog helyettem főzni neked japchaet? –nevetett. –De most őszintén. Megleszel?

-Meg. –bólintottam.

Ezután benyitott J-hopékhoz, hogy ideje lesz menniük.

Natsu adott egy búcsúölelést Hopenak, én pedig csak integetni tudtam.

-Legyetek jók. –köszöntek el.

Teltek a percek, az órák, a napok, és Jiminék még mindig külföldön tartózkodtak. Natsu figyelt rám és segített amiben csak tudott, de még így is olyan egyedül éreztem magam. Hiányzott Ő.

-Menjünk el valahova. –ajánlottam barátnőmnek.

-De Kumiko…a lábad…-nézett szánakozva.

-Ne aggódj, már jobban vagyok, és csak kicsit fáj. Kibírom.

-Biztos?

-Ezer százalék!

-Rendben, menjünk! –mosolygott örömében.

Egy kicsit még sántítottam, de próbáltam nem mutatni. Szeretném, ha jól éreznénk magunkat….amíg még itt vagyunk.

Elmentünk Myeongdongba, hogy kicsit bevásárolhassunk. Natsu meglátott egy ruhás boltot. Kérte, hogy menjek be vele, de elutasítottam.

-Megvárlak itt. –mondtam.

Annyian voltak, hogy szinte elvesztem a tömegben. Aztán odalépett hozzám egy alak.

-Szia. Hova valósi vagy? –kérdezte.

-Szia. Japán. –válaszoltam a magas, karcsú, sötétbarna hajú ázsiai fiúnak.

-Áhh. Nem is tudtam, hogy a cseresznyefák országában ilyen szép lányok is vannak. –mért végig.

Ránéztem, felhúztam a szemöldököm, majd elnevettem magam.

-Bocsi, ez gáz volt. –rázta a fejét.

-Igen. Az volt. –helyeseltem kacagva.

-Amúgy Minhyuk vagyok.

-Én meg Kumiko. –mutatkoztam be.

Aztán kilépett barátnőm az üzletből.

-Na jó. Kész vagyok. Mehetünk. –szólt hozzám.

-Rendben.

Minhyuk felé fordultam, s elköszöntem tőle.

-Jah, és még valami –fordultam vissza- legközelebb ne így próbálj meg felszedni egy japán lányt.

Válaszul mosolyogva bólogatott.

Kezdett sötétedni. Elindultunk hazafelé.

-Amúgy ki volt az a srác? –kérdezte kíváncsian Natsu.

-Őszintén? Nagyon én sem tudom. Minhyuknak hívják, és leszólított egy nagyon tré dumával.-nevettem.

A lakás elé értünk, azonban én voltam olyan szerencsés, hogy a kezemben lévő három szatyor közül kettő kiszakadt és tartalma kiömlött a földre.

-Segítsek? –kérdezte Natsu.

Vetettem egy pillantást kezeire, amelyek egy szatyorral több holmit cipeltek, s talán még nehezebb is volt a súlyuk valamennyivel.

-Előbb vidd be azokat.

-Rendben.

Megfordult, s egy szempillantás alatt eltűnt.

A sötétben keresgéltem az elgurult konzerveket, amikor egy kéz a szám elé került, s befogta azt egy nedves ronggyal.

Kapálóztam, ahogy csak tudtam, de szemeim egyre hosszabbakat pislogtak, s pilláimat elnyelte a mély álom.

7. fejezet

-Minden rendben? –kérdeztem.

-Persze. –mosolygott, mégis úgy éreztem, mintha hazudna.

-Hogy ízlik? –nézett az ételre.

-Nagyon finom. –vágtuk rá szinte egyszerre Hopepal.

-Akkor örülök… J-hope, ráérnél egy percre?

-Persze.

S elindultak kifelé. Mégis mi történt?

Míg ők kint beszélgettek, Natsu kitántorgott a szobából.

-Jó reggelt. –ásított.

-Jó, hogy már felkelsz.

-Nagyon kiütöttem magam. Nem emlékszem semmire. Mi történt?

-Hát… a fiúkkal ettünk, ittunk, aztán te bealudtál, nekem meg kibicsaklott a bokám, úgyhogy hazahoztak minket és itt maradtak éjszakára. J-hope rád vigyázott, majd ülve elaludt az ágyad szélén.

-Tényleg? –csodálkozott- De aranyos.

-Rám pedig…Jimin. –elpirultam.

-És történt valami…? –nézett kissé perverz tekintettel az arcán.

-Nem! Vagyis… adott egy puszit és megölelt.

-De édes. –mosolygott.

Visszatértek a fiúk. Mindkettő arcán egy kis szomorúságot véltem felfedezni. Bár, amint Hoseok meglátta barátnőmet, egyből jobb kedve lett.

-Jó reggelt. –üdvözölte nagy vigyorral az arcán.

-Neked is. –válaszolt Natsu.

-Figyeljetek…-kezdte el mondatát Hoseok- Nekünk menni kell próbára. Jövőhéten fellépés megint és gyakorolnunk kell.

-Menjetek nyugodtan. –jelentettem ki.

-De nem lenne baj, ha itt hagynánk titeket?

-Dehogyis! Ne hülyéskedj! Már az is sokat jelent, hogy itt voltatok. Amit köszönök, de mennetek kell gyakorolni. Nem hagyhatjátok ki miattunk.

Natsura pillantottam, elszomorodott, mert elmennek, de miattunk nem hagyhatnak ki ilyen dolgokat.

-Ne búslakodj, még visszajövök. –lépett oda Hope Natsu elé.

Ránéztem Jiminre, aki lassú léptekkel felém tartott. Leguggolt elém.

-Vigyázz magadra.

Bólintottam kedvesen.

Elhagyták a lakást. Én pedig úgy éreztem, mintha kitéptek volna egy darabot a szívemből.

-Te gondoltad volna? –szegezte nekem a kérdést Natsu.

-Mit?

-Eljövünk Szöulba egy kis kiruccanásra és ilyen jóba leszünk két fiúval, akik nem mellesleg énekesek.

Elmerengtem azon, amit mondott. Ki hitte volna, hogy megismerünk két ilyen nagyszerű fiút…pont mi…elvégre nem is idevalósiak vagyunk. Lehet azért kedvelnek, mert nem ugrottunk a nyakuknak, mint általában a rajongók többsége?

-Na mindegy. Kérsz valamit? –zavarta meg gondolatmenetemet lakótársam.

-Nem, köszi. De ha éhes vagy, ott a kaja. Jimin főzött.

-Komolyan? Még főzött is? Nagyon bejöhetsz neki!

-Talán. –mosolyodtam el.

Teltek az órák, kezdett sötétedni. Sajnálom, hogy nem csináltunk semmit…de a bokám miatt menni sem tudtam. Hiába mondtam Natsunak, hogy nyugodtan elmehet, ha el szeretne, de tiltakozott. Inkább velem maradt és segített amiben csak tudott. Majd nyolc óra körül megcsörrent a telefonom.

-Halló? –szóltam bele.

-Szia. Minden rendben? –kérdezte az ismerős hang a vonal túlsó felén.

-I-igen.

-Ennek örülök. Beugrok néhány percre, jó?

-Ühüm. –feleltem meglepetten.

Tíz perc múlva kopogtak az ajtón. Szóltam volna Natsunak, hogy nyissa ki, de éppen zuhanyzott.

Vettem egy nagy levegőt, majd feltántorogtam a kanapéról. Kicsivel enyhült a bokafájásom, így elindultam az ajtó felé.

Lenyomtam a kilincset, s két mosolygós arc jelent meg előttem.

-Sziasztok. –köszöntöttem őket.

-Szia. –mondták szinte kórusba.

Jimin aggódva lenézett lábfejemre, majd vissza rám.

-Már jobban vagyok. Egy kicsivel. –válaszoltam még kérdése előtt.

-De pihentetned kéne.

-És akkor ki nyit nektek ajtót? Itt állnátok, míg Natsu le nem fürdik? –szóltam kissé emelkedett hangon.

-Ne haragudjatok…-kértem elnézést. –Gyertek be.

Helyet foglaltak, Hoseok az egyik fotelben, Jimin pedig a kanapén…mellettem.

Aztán hirtelen…

-Kumiko, nem láttad a…-lépett ki barátnőm egy szál törülközőben a fürdőből. –Semmi! –futott vissza vörös fejjel, amint meglátta a vendégeket.

Hoseokra pillantottam, aki pirult arccal bámulta a padlót.

Néhány perc múlva újra megjelent Natsu.

-Sziasztok. Mi újság? Semmi? Értem. –szaladt be lehajtott fejjel a szobába.

Hope utána osont.

Jimin is lehorgasztott fejjel ült mellettem. Rosszat mondtam volna?

-Me-megbántottalak? –kérdeztem  búsan.

-Mi? Nem. Nem dehogy, csak…

-Csak?

-Semmi. Felejtsd el. –rázta meg fejét. Mit akart mondani?

6. fejezet

Visszament főzni, én pedig végeztem a dolgom. Elbaktattam a mosdókagylóig, hogy kezet mossak. Belenéztem a csap feletti tükörbe és megláttam milyen szörnyen festek. A sminkem kissé elfolyt a szemem körül és a hajam is kócos volt.

Amilyen gyorsan csak tudtam rendbe szedtem magam, majd kinyitottam az ajtót.

Megpillantottam Jimint a konyhában, tényleg úgy nézett ki, mint egy igazi profi szakács.

Nem akartam tönkretenni a látványt, ezért úgy döntöttem egyedül állok neki az útnak, ami a kanapé és a mellékhelység ajtaja közötti pár métert jelentette.

A fél utat akadály nélkül teljesítettem, de amilyen ügyes vagyok megbotlottam.

Miközben zuhantam előre, becsuktam a szemem és vártam a padló keménységét. Lélekben már felkészültem, hogy megint fájni fog mindenem.

De nem.

Két meleg kéz fogta át derekam…újra. Visszahúzott stabil állásba, majd magafelé fordított.

-Miért nem szóltál, hogy segítsek?

-Olyan jól néztél ki a konyhában, nem akartalak megzavarni. –csúszott ki számon az igazság.

Hogy mondhattam ilyet? „Olyan jól néztél ki a konyhában” Milyen gázul hangozhattam már?! Kumiko, ma nagyon nem vagy formában. Szedd már kicsit össze magad.

-Tessék? –nevetett fel.

-Semmi. Felejtsd el! –hadartam el gyorsan.

Kezei csípőmet közelebb húzták magához. Átkarolta a derekamat és magához ölelt.

Váratlanul ért, csodálkozva fogadtam ölelését.

-Legközelebb szólj, hogy jöjjek. Ha fel akarsz állni, tájékoztass róla. Nem akarom, hogy bajod essen. –suttogta fülembe.

-Uhm. –bólintottam.

Eleresztett az ölelésből, de éreztem, hogy nehezére esik.

Aztán hirtelen felkapott izmos karjaiba, s elhurcolt a kanapéig.

Leültetett, majd visszatért a tűzhely mellé.

Közben valaki nyöszörögve kijött a szobából.

-Jó reggelt. –törölgette csipáit Hoseok.

-Csak nem felébredtél? –csipkelődött Jimin.

-Szétrobban a fejem. Nincs valakinél fájdalomcsillapító?

-Abban találsz –mutattam a bal oldali szekrény legfelső fiókjára. Nekiállt a keresgélésnek.

-Áh, meg is van! –jelentette ki örömében.

Bizonyára másnapos. Nem keveset ivott tegnap. Bevett két pirulát, majd leült a fotelba.

-Natsu még alszik? –jutott eszembe barátnőm.

-Igen. És te hogy vagy?

-Most jól. Egyelőre.Ha nem mozdulok akkor nem fáj semmim.

-Na, kész a kaja. –szólt Jimin.

-Milyen kaja? –nézett értetlenül Hoseok.

Szerintem annyira lefoglalta a fejfájás, hogy fel se tűnt neki, hogy barátja éppen főz.

Beleszagolt a levegőbe, s egyből kipattantak álmos szemei.

-Mmm. Milyen finom illata van!

Jimin kiszedett három tányér japchaet, s letette az asztalra őket. J-hope már elfoglalta a helyét, viszont én csak várni tudtam. Várni, míg Jimin elhelyezi az összes evőeszközt a tányérok mellett.

Nem mertem felállni. Úgyis csak letépné a fejem, hogy miért nem kértem, hogy jöjjön oda.

-Ji-Jimin… -szólaltam meg nagy nehezen.

-Jövök. –vágott közbe.

Még be se fejeztem a mondatot, mire ő már mankóként szolgált.

Leültetett az asztalhoz, majd megcsörrent a mobilja.

Ránézett a számra, s arcán az idegesség jelei mutatkoztak.

-Bocsánat, ezt fel kell vennem.

S egyúttal kislisszolt a lakásból.

J-hope már tömte magába az ételt, úgyhogy én is belekóstoltam.

Ilyen finomat még soha nem ettem. Annyira ízlett, hogy öt perc múlva eltűntettem mindent a tányéromról.

Jimin visszatért. Flusztrált arccal. Próbálta nem mutatni milyen érzések kavarognak benne, de láttam, hogy valami nem stimmel.

5. fejezet

-De akkor bezárom az ajtót.

Mire válaszoltam volna, ő már a kulcsot forgatta a zárban.

Visszafelé hozott egy pohár vizet, majd megnézte mi van J-hopepal.

-Úgy tűnik ő is bealudt.

-Ülve?

-Simán. A kocsiban is folyton elalszik. –nevetett.

Felkacagtam én is, aminek Jimin örült, legalábbis arcvonásai arra utaltak, hogy boldog. Örült, hogy ilyen helyzetben is mosolyt tud csalni az arcomra.

Miután megittam a vizet, betakart.

-Jó éjszakát.

-Jó éjt. És még egyszer, köszönöm.

Miután felkeltem, Jimin nem volt sehol. Csak egy cetlit láttam az ágyam mellett: „10 körül jövök, addig maradj ágyban és várj meg” felirattal.

Ránéztem az órára „9:40”, elvileg hamarosan visszajön.

De nem bírtam ki, muszáj volt innom valamit. Próbáltam lassan kikelni az ágyból, de a fájdalomtól apró nyögések hagyták el a számat. Kínzó percek múlva kiértem a nappaliba. Megpróbáltam minél több dologba megkapaszkodni. A legközelebbi tárgy az asztal volt, ami segítségemre szolgálhatott, ám ahhoz oda kellett volna ugorjak, hogy abba kapaszkodjak. Megpróbáltam.

-Áááágh! –kiáltottam fel. Elestem.

Hangomra benyitott Jimin egy bevásárló szatyorral.

-Kumiko! –rohant oda hozzám eldobva a szatyrot.

Potyogtak könnyeim a fájdalomtól. Annyira iszonyú érzés volt.

-Mit csináltál? Megmondtam, hogy várj meg! –mérgelődött, azonban hangján inkább a kétségbeesés érződött.

-Szo-szomjas voltam. –szipogtam elkeseredve.

A következő pillanatban azt vettem észre, hogy Jimin ujjai a könnyeimet törölgetik.

-Butus.

Felkapott a karjaiba és lefektetett a kanapéra a nappaliban. Ameddig odavitt úgy éreztem, úgy nézünk ki, mint a friss házaspárok. A férj felkapja a menyasszonyt és átcipeli a küszöbön.

Bevallom jó érzés volt karjai közt lenni. Olyanféle biztonságot éreztem, amit eddigi életem során soha.

Óvatosan lerakott, majd letérdelt a kanapé mellé. Éreztem, hogy újabb könnycseppek gördülnek le arcomon, elkaptam a fejem, hogy ne lássa.

-Ne-nem kell ezt tenned…jól leszek. Nyugodtan menj vissza a többiekhez. Nem akarok teher lenni.

-Ne mondj ilyet, nem vagy teher. A többiek meg várhatnak. Jelen helyzetben nem érdekelnek.

-De…

-Nincs de. Ne félj, nem lesz baj. Itt vagyok. –s utolsó szavára megfogta a kezem.

Meglepetten néztem le, majd vissza szemeibe. Megszorítottam a kezét, jelezve hálámat.

Észrevettem, ahogy arcával egyre közelebb jön…és úgy elkezdtem irulni-pirulni, hogy már majdnem olyan színű lettem, mint egy paradicsom.

Egy puszit lehelt homlokomra.

-Gyógyulj meg hamar. –tette hozzá.

Arcom újabb vörös árnyalattal gazdagodott. Csak bámultam az orrom elé. Nem mertem a szemébe nézni, annyira zavarba jöttem.

Felállt és elengedte a kezem. Búsan néztem, ahogy ujjai elszakadnak az enyéimtől.

Bement a szobába, s kihozta a takarómat. Óvatosan rámterítette, a legnagyobb odafigyeléssel.

-Főzök neked valamit.

-Jaj, nem… nem kell még főznöd is rám. Már az is hatalmas segítség, hogy itt vagy. Nem kérhetek ennél többet.

-Nem is kell kérned. Én ajánlottam fel. –mosolygott.

-De…

-Japchae jó lesz? –vágott közbe.

-Jó…-feladtam.

Miközben ő előkészítette a hozzávalókat, én éreztem, hogy szólít a természet…

Halkan megpróbáltam felülni, hogy ne vegyen észre a szakács, de mielőtt még felállhattam volna, ő elém került.

-Mit szeretnél? –kérdezte.

-WC-re kell mennem.

Elkapta tekintetét, majd megvakarta tarkóját.

-S-segítsek?

-Nem kell…pisilni azért még tudok egyedül. –kuncogtam.

-Mármint felállni…

-Ööh, mi? Jah, igen…-lenéztem a földre, s magamban azon mérgelődtem, hogy gondolhattam ilyesmire? Valószínű, hogy nem az ürítésben akart nekem segíteni. Hogy lehetek ennyire buta?!

Odanyújtotta elém jobb kezét, hogy belekapaszkodjak.

Felsegített, majd belékaroltam, hogy ne essek el. Óvatosan elvitt a mosdóig, majd nem mert tovább menni.

-Innen már rendben leszel, vagy bevigyelek? –természetesen zavarba jött.

-Rendben leszek, köszi.

Láttam rajta, hogy megkönnyebbült. Csaknem akart a WC deszkára is rárakni…legalábbis szerintem.

4. fejezet

Hirtelen elindult egy intro zene, ami azt jelezte, hogy kezdődik a koncert. Felkonferáltak vagy 8 együttest, akik egész jók voltak, de különösebbképpen nem velük törődtem. Szemeimmel folyton folyvást csak Jimint kerestem, hogy ha már eljött, miért nem nézi a koncertet.

Majd bejelentették az utolsó csapatot. Valami Bangtan Sonyeondan-t mondott a műsorvezető, ha jól hallottam.

Ránéztem a tagokra és konkréten elállt a lélegzetem, amikor megláttam Jimint a színpadon. Tátott szájjal, tágra nyílt szemekkel, piruló arccal néztem mennyire tehetségesek.

Szóval ezért mondta, hogy van egy kis dolga… -gondoltam magamban.

Elképedve néztem mennyire jól énekelnek és táncolnak. Tulajdonképpen ők tetszettek a legjobban.

Miután vége lett a shownak, Natsuval elindultam megkeresni Jimint. Úgy húsz méter távolságból láttam, hogy ő is felém tart.

-Azt hiszem valamit elfelejtettél elmondani magadról. –fűztem hozzá nyersen, de boldogan.

-Valóban? –mosolygott.

Erre egy kacaj hagyta el számat. Natsu köhintett egyet mögöttem, jelezve, hogy ő is itt van.

-Jimin, ő itt Natsume, Natsu, ő itt Jimin. –mutattam be őket egymásnak.

Majd egy fiú odalépett Jiminhez:

-Mehetünk?

Végignéztem a srácon, hosszúkásabb arca volt, mint Jiminnek és magasságban is jóval fölötte volt, de alapvetően ő is sötétszínű hajkoronával büszkélkedhetett.

Az idegen fiú néhány másodperc alatt észrevett engem és barátnőmet is, majd köszönt nekünk, egy mosollyal fűszerezve.

Ránéztem Natsura és láttam, ahogy elveszett a fiú tekintetében.

-Hoseok, tudnál várni egy percet? Utána mehetünk. –válaszolt neki Jimin.

-Persze…de várj csak! Nem ő az a lány akiről a múltkor beszéltél? –mutatott rám- Tényleg nagyon szép. Na meg a barátnője is.

-Hyung! –kiabált rá Jimin pirosló arccal.

Hirtelen én is elpirultam, s tekintetemet inkább a föld felé szegeztem. Jimin tényleg rólam beszélt? Hát nem aranyos?

A fiú értetlenül nézett Jiminre, de amikor észrevette, hogy mindkettőnk feje rákvörös, abbahagyta a pletykálkodást.

-Ne haragudjatok. Azt hiszem elragadott a hév… –mosolygott- Tényleg! Nincs kedvetek eljönni velünk enni valamit?

-Jaj, nem. Nem vagyok éhes, de azért köszi. –utasítottam vissza udvariasan. Ám a mondatom végén olyan hangosan elkezdett korogni a gyomrom, hogy mindannyian felfigyeltek rá.

-Úgy látszik a gyomrod mást mond.

-Én benne vagyok. Menjünk, Kumiko! –kérlelt Natsu.

-Na látod, a barátnőd is éhes. Együnk valamit!

-Ahj, de csak, ha tényleg nem baj.

-Jaj, dehogy baj! Na menjünk.

Hoseok szólt a többi tagnak, hogy ő és Jimin később mennek, ne várják meg őket.

A legközelebbi kajáldába ültünk be, ami egy megváltás volt. Miután megettük kb. a fél éttermet, beszélgettünk mindenféle dologról.

Megtudtam, hogy Hoseok egy évvel idősebb Jiminnél és, hogy a színpadi neve J-hope.

Úgy láttam Natsu figyelmét nagyon le tudta kötni, aminek örültem, hiszen Natsu elég sokat tud beszélni, és végre megtalálta a „lelkitársát”.

Ezután megittunk néhány doboz sört, amitől Natsu teljesen kidőlt. Bealudt mihelyt érzékelte az agya, hogy alkohol van a szervezetében. De még az asztalnál.

-Na jó, szerintem ideje hazamennünk. Natsu már kész van. –kacagtam.

Nem ellenkeztek a fiúk, sőt, felajánlották, hogy hazakísérnek minket. Kétségtelenül beleegyeztem, hogy velünk jöjjenek, elvégre hajnali egykor semmi kedvem egy részeg nővel a nyakamban mászkálni.

J-hope felvette karjaiba Natsut és úgy hozta hazáig. Az úton is elejtettek néhány poént, amiken annyira nevettem, hogy nem figyeltem magam elé, s megbotlottam a járdán. Balszerencsémre ki is tört a magassarkúm sarka.

Miközben zuhantam lefelé , két kéz megakadályozta esésemet, és a derekamnál fogva elkapott.

Felnéztem és Jimin volt az aki segített. Rámosolyogtam, majd egyik pillanatról a másikra, iszonyúan elkezdett fájni a bokám.

-Jól vagy? –kérdezte aggódva.

Néhány másodperc múlva látta, hogy megrándult a bokám a cipő miatt, úgyhogy egy könnyed mozdulattal felkapott a hátára, ezzel próbálva könnyíteni a helyzetemen.

A hátralévő utat én Jimin hátán, Natsu pedig J-hope karjaiban tette meg.

Felvittek a szobánkba, majd leraktak minket az ágyra.

J-hope szépen betakarta Natsut, majd leült az ágya végébe.

Jimin óvatosan leültetett, s megvizsgálta a bokám.

-Ugh. –nyögdécseltem kicsiket, miközben forgatta lábfejemet.

-Hozok rá egy hideg vizes törülközőt, jó?

Bólintottam.

Egy pillanat alatt visszatért és betekerte lábam, de azt is olyan finoman csinálta, hogy ne okozzon fájdalmat.

-Fáj? –kérdezte.

-Fáj. –szipogtam.

-Mindjárt jobb lesz. Nyugodj meg.

-Ji-Jimin…

-Mondd.

-Köszönöm.

Rám mosolygott azzal a széles, ezer wattos mosolyával, amitől kirázott a hideg.

Véletlenül megmozdítottam a lábam, aminek hatására felnyögtem halkan.

-Kumiko, itt maradjak? Segítsek?

-Nem kérhetek tőled ilyesmit.

-Kibírom. –nevetett.

3.fejezet

-Mit nézzünk? Horror vagy vígjáték?

-Legyen inkább vígjáték. Nem szeretem, ha ijesztgetnek.

-Szóval egy félős nyuszi vagy? –csipkelődött.

-Igen, az vagyok. –törődtem bele sorsomba.

Felkacagott.

-Tudod, hogy csak viccelek.

Végül beültünk egy vígjátékra, rengeteget nevettünk rajta, nagyon szórakoztató volt a film.

Miután vége lett kijöttünk az épületből, örömkönnyeinket törölgetve.

-Hát… régen néztem ennyire jó filmet.

-Na igen, én is. De hogy került oda mindig egy tehén?

-Nem tudom. –kuncogtam hasamat fogva.

Elég későre járt már, úgyhogy felajánlotta, hogy hazakísér. Természetesen habozás nélkül elfogadtam. Amikor a szálloda elé értünk, elkérte a telefonszámomat. Megadtam neki.

-Nagyon jól éreztem ma magamat. Köszönöm.

-Ugyan. –mosolygott- Jó éjt, Kumiko.

-Jó éjt…Jimin.

Felsiettem a szobába, hogy beszámoljak Natsunak, de ő már húzta a lóbőrt. Hisz még csak épphogy elmúlt kilenc óra…

Lezuhanyoztam, ettem valamit, majd én is ledőltem aludni. Eléggé elfáradtam, mégis alig akartak lecsukódni pilláim. Jimin járt a fejemben. Nem is tudom mikor éreztem magamat ennyire jól mással.

-KUMIKO! KUMIKOOO! ÉBRESZTŐ! –kiabált nekem barátnőm.

-Mmhgsb…-dünnyögtem.

Addig szólítgatott, míg ki nem nyíltak szemeim.

-Mesélj csak, mi volt tegnap?

-Natsu…muszáj most? Még aludni akarok. -húztam fejemre a párnám.

-Igen. Muszáj. Ha már tegnap nélkülem mentél el. Egész nap itthon voltam, nem csináltam semmit.

Sóhajtottam egyet. Végülis, igaza van…tényleg itthon hagytam.

-Na jó. Mesélek.

Utolsó szavamra felpattant az ágyamra, s úgy nézett ki, mint mikor egy kisgyerek várja az aznapi rajzfilmet.

Rengeteg dolgot elmondtam Natsunak a tegnappal kapcsolatban. Nem győzte hallgatni.

-Lesz második randi?

-Fogalmam sincs. Megadta a számát, de ez olyan hirtelen jött. Még nem tudok pontos választ adni. De nagyon jó lenne, ha látnám még…-haraptam ajkaimba.

-Szeretem, ha boldog vagy. –mosolygott- Apropó, amíg el voltál…addig olvasgattam a hírlapokat és este lesz innen nem messze egy koncert. Nem megyünk el?

-De. –bólintottam.

Még aznap délután elmentünk a Lotte land-be, ezzel kárpótolva őt a tegnapiért. Rengeteg képet csináltunk, és még többet nevettünk.

Közeledett az este, ezért korán el kezdtünk készülődni.

-Mikor is kezdődik a koncert?

-Nyolckor. A Chunghwa téren.

-Kész vagy? –kérdeztem tőle pár perc múlva.

-Igen, mehetünk.

-Tudod merre kell menni?

-Hát persze! Mondjuk. Igen. Talán.

-Szóval nem?

-Megnéztem a térképet…

-Ajh, inkább kérdezzünk meg valakit. –s szemeimmel egy helybélit fürkésztem.

Mikor megláttam egy középkorú nőt, odasiettem hozzá.

-Elnézést, meg tudná nekünk mondani merre van a Chunghwa tér?

-Persze. Menjetek el az étteremig,-mutatott egy épületre- majd forduljatok balra, utána menjetek egyenesen és látni fogjátok a teret. Nem nehéz kiszúrni, fel van állítva egy színpad.

-Köszönjük szépen. –hálálkodtam.

Nagy nehezen odataláltunk, elég sokan voltak. Csatlakoztunk a tömeg jobb széléhez, aztán a semmiből valaki hozzám szólt.

-Kumiko?

Értetlenül néztem a hang után, majd mikor megláttam ki mondta ki a nevem, egy szelíd mosoly került arcomra.

Jimin volt az. Hihetetlen. Nem is gondoltam volna, hogy majd pont itt fogunk összefutni.

-Szia! –üdvözöltem- Nem is tudtam, hogy itt leszel.

-Igen, -nevetett- van egy kis dolgom errefelé.

-Egy kis dol- szakította félbe mondanivalómat egy narancssárga hajú srác. Megragadta Jimin karját, majd odasúgta neki: „Mennünk kell!”

Jimin annyira meglepődött, mint én. Bólintott a fiúnak, majd visszafordult hozzám.

-Hamarosan látlak!

Én viszont tátott szájjal néztem, hova viszi az a fiú Jimint. Egy darabig követtem szemeimmel, de előbb-utóbb elvesztettem a tömegben.

-Szóval ő volt Jimin? Tök cuki! –súgta fülembe Natsu.

-Uhm. –bólintottam.

Majd előrébb tolakodtunk,hogy lássunk is valamit…

2. fejezet

Belenéztem szemeibe és akarva-akaratlan elpirultam. Olyan elbűvölő szemei voltak, teljesen megbabonáztak.

-Nos…most mennem kell –szólaltam meg vörös fejjel. S közben elindultam a pénztár felé.

-V-várj!-fogott vissza Jimin- Nem lenne kedved ma velem ebédelni?

Teljesen váratlanul ért a meghívás. Nem történt még velem ilyen.

Néhány másodpercig haboztam, majd azt feleltem:

-De. Miért is ne?

-Ennek örülök. Akkor mondjuk a szemben lévő étterem megfelelne?

-Persze. Bár még nem ismerem annyira a környéket, szóval rád bízom a választást.

-Akkor 1-kor ott találkozunk.

-Rendben. –bólintottam kedvesen.

Hazafelé tartva végig ő járt a fejemben. ’Úristen, elhívott ebédelni…ez egy randi?’ vélekedtem magamban. Nem tudtam másra gondolni. Hiszen tulajdonképpen még egy napja se vagyok Szöulban, de már elhív egy srác.

Szerencsére Natsu még aludt amikor hazaértem,úgyhogy meg tudtam lepni a reggelivel. Megterítettem az asztalt és feltálaltam a kaját. Isteni volt az illata, reméltem az íze is.

Natsu félkómás fejjel, hunyorított szemekkel lábadozott ki a szobából. Mihelyt meglátta az ételt az asztalon egyből kinyíltak csipás szemei.

-Micsoda illatok –tette hozzá.

Reggeli után (szokás szerint) elmosogattam, majd megágyaztam. Aztán leültem az ablakba, s elmerengtem.

-Kumiko! –szólított barátnőm.

-Igen?

-Ma elvileg elég rossz idő lesz. Mit csináljunk?

-Hát tudod… mára van programom…-motyogtam.

Erre felkapta fejét, s kérdően rám nézett.

-Hogy érted ezt?

-Van egy fiú…- s mire folytattam volna a mondatot, már csillogtak a szemei. Leült törökülésbe az ágyra, s huncut mosollyal az arcán kérdezgetett.

-Hmm…egy fiú. Mégis ki? És honnan? Mesélj csak!

-Ma reggel összefutottam egy sráccal a boltban, aki segített megtalálni ezt-azt és… -sóhajtottam- elhívott ebédelni.

Natsu elkezdett ugrálni az ágyon örömében. Őt nézve elnevettem magamat.

-És hogy hívják?

-Jimin –pirultam el.

Milyen cuki neve van –dőlt hátra az ágyon sóhajtva egy nagyot.

-V-várj, mennyi az idő?

-3 perccel múlt fél 1, miért?

-Basszus, el fogok késni!

Próbáltam kiválasztani a legjobb ruhát a randihoz, de alig jutottam választásra. Végül úgy döntöttem nem érdekel mibe megyek, csak érjek oda. Felkaptam magamra a fehér-fekete virágos egyberuhám alatta egy nejlon harisnyával.

 A sminkem nem kenődött el reggel óta, szóval azzal már nem törődtem. Miután kiléptem az ajtón, Natsu egy „Sok sikert!”-tel búcsúzott el.

Siettem ahogy csak tudtam, de még így is késtem néhány percet. Mielőtt beléptem az étterembe, megigazítottam frizurámat a kirakat üvegében, vettem egy nagy levegőt, majd elindultam.

Kis ideig kerestem szemeimmel Jimint, de végül kiszúrtam. Az ablak mellett ült, fekete baseball sapkában, fekete rövidujjú ingben és egy sötét farmerben.

Ahogy végigmértem, láttam bús arcát. Maga elé nézett, összekulcsolva kezeit. ’Talán azért ilyen szomorú, mert azt hiszi nem jöttem el? ’-gondoltam.

A lábaim nem várták meg, míg készen nem állok, elindultak Jimin felé.

-Ne haragudj, hogy késtem. Sajnálom –fűztem hozzá sóhajtozva.

Hangomra felcsillant a szeme.

-Semmi gond, a lényeg, hogy eljöttél. –mosolygott- Nem kellett volna ennyire kiöltöznöd, de mindenesetre, gyönyörű vagy.

Fülig elpirultam.

-Te is jól nézel ki. –viszonoztam bókját.

-Na és, mi járatban vagy Szöulban?

-A barátnőmmel már régóta ki szerettünk volna jönni ide. Így hát tegnap lehetőségünk nyílt rá. Gyönyörű a város és valami megfogott benne. Ne kérdezd mi, fogalmam sincs. –nevettem fel.

Néhány órán át még beszélgettünk, megtudtam, hogy egyke, októberben van a szülinapja és szeret táncolni. Én is beszámoltam neki magamról, ő pedig kíváncsian hallgatta beszédemet.

Befejeztük az ebédet, s udvariasan kifizette a számlát. Kisétáltunk  az étteremből, majd Jimin megállt előttem.

-Kumiko?

-Igen?

-Nem lenne kedved…-vakargatta tarkóját- megnézni egy filmet?

-De. Lenne. Viszont nem fogok neked túl sokba kerülni erre az egy napra?

Felnevetett.

-Ugyan már. Rád akármennyit áldoznék. Maximum holnap nem lesz mit enni, de semmi baj. –kacagott tovább.

Újból mosolyt csalt arcomra. Intett, s elindultunk a moziba.

Olyan jól éreztem magamat vele. Akkora biztonságot árasztott. Pedig csak ma ismertem meg. Mégis úgy vert a szívem… 

1. fejezet

A kezdet

-Kumiko, mindent összepakoltál? –kérdezte tőlem Natsu.

-Igen, indulhatunk.

-Tuti? Nehogy az legyen, hogy a reptéren jut eszedbe,hogy itthon hagytál valamit…

-Nem lesz ilyen! Mindent beraktam. Mehetünk.

Megérkeztünk a reptérre.Szerencsére időben.

-Jól van, a járatunk kb. fél óra múlva indul. Menjünk!

Elindultunk csekkolni, majd kiderült, hogy kicsit nehéz a bőröndöm…úgyhogy ki kellett fizetnem a plusz súlyt. Nem volt kevés pénzösszeg.

Natsu csak rázta a fejét, hogy minek hoztam ennyi mindent.

-Ne nézz így rám! Te mondtad, hogy rakjak be mindent.

-Nem szóltam egy szót se… -hallatszott hangján a szarkazmus.

Elfoglaltuk a helyünket a repülőn.

-Mennyi is az út?

-A-azt hiszem 2 óra. -dünnyögtem.

Rám nézett, s egy félmosoly kerekedett arcán.

-Ugye nem sértődtél meg?

-Nem…dehogy. –persze belül egy kicsit meg voltam, de nem akartam, hogy még jobban gúnyolódjon rajtam.

A gép elkezdett felemelkedni…azt hiszem ez a legrosszabb dolog a repülésben. Behunytam a szemem, amíg egyenesbe nem jöttünk.

Amikor kinyitottam, arra eszméltem, hogy Natsu nagyon nevet valamitől.

-Mégis mi olyan vicces? –kérdeztem.

-Te. –kacagott tovább.

-Én?

-Igen. Olyan vicces voltál. –s elutánozta,hogy néztem ki amikor felszálltunk. Bevallom vicces volt, szóval én is elnevettem magam.

Kinéztem az ablakon. A felhők fölött voltunk. Olyan gyönyörű volt a látvány. Teljesen elmerültem benne. Majd a stewardess megtörte ábrándozásomat. Azt mondta hamarosan leszállunk.

Nekem csak 2 percnek tűnt, de elvileg már másfél órája úton voltunk.

Miután landoltunk, gyönyörűszép napsütéses idő fogadott bennünket, ami nem annyira megszokott…Szöulban.

Kb. este hatra értünk oda a szállásunkra, szóval a terv a következő volt: kipakolunk,eszünk,aztán alszunk.

A szobák nagyon szépek és tiszták voltak, úgyhogy én már a lakosztályba beleszerettem az első pillanatban.

Miután kipakoltunk, tettünk egy sétát valami kajálda után kutatva. Natsu meglátott egy szusi-éttermet, úgyhogy ott ettünk. Vacsorázás közben odajött hozzánk egy koreai lány, udvariasan köszönt, majd megkérdezte:

-Nem idevalósiak vagytok. Jól gondolom?

-Igen. Tokióból jöttünk. –feleltem- Én Kumiko vagyok, ő pedig Natsume. -mutattam tömött pofis barátnőmre.

-Én Minju vagyok. Örvendek. Tokió nagyon szép hely. Egyszer én is ki szeretnék jutni oda.

Még egy órán át beszélgettünk vele, majd mindenki ment a dolgára.

Amint „hazaértünk” Natsuval, hozzáfűztem:

-Milyen aranyos volt ez a lány.

-Igen. Remélem találkozunk még vele. –mosolygott.

-Na jó,én ledőlök. Hulla vagyok. Jó éjszakát.

-Jó éjt.

Másnap elég korán felkeltem, úgyhogy elterveztem, hogy elmegyek a legközelebbi közértbe reggeliért. Natsu még mélyen aludt, úgyhogy csendben kilopakodtam a lakosztályunkból.

A boltban vagy háromszor körbejártam minden sort, mire kitaláltam mi legyen a reggeli. Viszont tojást nem láttam sehol. Újra össze-vissza járkáltam,mint egy retardált egér,hátha meglelem.

Aztán egy fiú odajött hozzám mosolyogva.

-Mit keresel?

-Tojást, de nem találok sehol sem.

-Na majd én hozok neked –nevetett.

-Te tudod merre vannak?

-Persze…-hajolt le egy dobozért-  erre.

Odanyújtotta felém vigyorogva.

-Nagyon köszönöm. Nem tudom,hogy lehetek ennyire vak. –ráztam a fejem.

Erre elmosolyodott.

-Nem idevalósi vagy,igaz? Hogy hívnak?

-Eltaláltad. Kumikonak. És téged?

-Jiminnek.

Bevezetés~

Főszereplők:

Kumiko

Natsume

Jimin

J-hope