23. fejezet

-Hahó. –lóbálta meg kezét előttem barátnőm- Natsu…hahó.

-Mi? –néztem bambán.

-Jól vagy?

-Persze, ne haragudj, csak elbambultam. –ráztam a fejemet.

-Nagyon elkalandozhattál, ha csak most vettél észre. Már vagy öt perce szólítgatlak.

-Bocsi. –vakartam meg a tarkómat.

-Hmm… -hunyorította össze szemeit.

-Mi az?

-Semmi…semmi…

-Na mondd már! –kíváncsiskodtam.

-Nincsen semmi. –kuncogott.

-Na persze. Mondd már!

-Ugye jól sejtem, hogy ti…

-Hogy mi…?

-Ti lefeküdtetek?

Bumm. Lehet jobban jártam volna, ha nem kérdezősködöm, ugyanis arcomon a legvörösebb szín tündökölt.

-Öm…hát…-dadogtam.

-Ti lefeküdtetek?!

-Izé…

-Ti lefeküdtetek! –kiáltott fel.

-Nem tudtam mit csinálni, oké? Nem tudott tovább várni…ahogy én sem.

-Úristen Natsu! –sikítozott izgatottan- És, milyen volt?

-Az eddigi legjobb. –mosolyodtam el.

-Ezt úgy mondod, mintha annyi pasid lett volna. –nevetett.

-Érted a lényeget.

Bólintott.

-És ti…? –kíváncsiskodtam újból.

-Mi? Nem! Nem.

-Még nem.

-Nekem nem olyan egyszerű ez.

-De egyszer úgyis el kell veszítened.

-Majd egyszer.

-Jiminnel.

-Az majd még kiderül.

-Jut eszembe, mivel akarod meglepni?

-Áh, csak vettem neki valamit.

-Micsodát?

-Egy plüssmacit.

-Csak ennyit?

-Most mit akarsz, csak egy napja vagyunk együtt!

-De már egy hete ismered. Vagy több.

-Oh, szóval akkor vennem kéne neki egy Ferrarit?

-Minimum.

-Bolond. -kacagott.

Kumiko POV

-Na várj egy kicsit. –mondta Natsu, s felviharzott a lépcsőn.

Pár perc múlva visszatért, hátratett kezekkel.

-Ezzel is meglephetnéd Jimint. –nyomott a kezembe egy selymes anyagot.

-Hogyisne! –dobtam oda hozzá, mikor leesett, hogy mi is az valójában. –Még egyszer fel nem veszek egy ilyet!

-„Még egyszer”? -kérdezett vissza.

-Tudod…

-Jaj, ezzel nem akartalak megbántani, ne haragudj. De az már a múlt…

-Nem bántottál meg, de nem akarok semmi olyat látni, ami arra emlékeztet.

-Azért rakd el, hátha meggondolod magad. –került egy félmosoly arcára.

(…)

Eljött az este. Natsu elment a táncedzésre, én pedig epekedve vártam Jiminre…aki nem volt képes felvenni a telefont.

-Miért nem veszed fel? –mondtam ki hangosan, amikor már a harmadik tárcsázásra sem válaszolt.

Aztán valaki kopogott az ajtón. Már majdnem megörültem, hogy végre hazajött Jimin, de aztán belegondoltam, hogy miért kopogna a saját ajtóján?

Kinyitottam, s meglepetésemre egy olyan személy került elém, akire a legkevésbé számítottam.

-Anya?!

-Kislányom! –ölelt át hőn szeretettel az ÉN anyám.

-Mit keresel te itt? –kértem számon.

-Én is örülök, hogy látlak! Annyira aggódtam érted!

-Na persze. Szoktál te olyat?

-Válogasd meg a szavaidat, ha velem beszélsz! Igenis aggódtam. Nem esett bajod? Nem sérültél meg?

-Nincsen semmi bajom. Jól vagyok. Mire fel ez a nagy hűhó?

-Tudom mi történt.

-Mire célzol ezzel?

-Tudom mi történt Minhyuk és közted.

Elámult a szám.

-Honnan tudod?

Hirtelen elkezdett kutatni az –egy vagyonba kerülő- táskájában.

-Innen. –nyújtott át két fényképet.

Az egyiken én vagyok, ahogyan összeszedem az elgurult konzerveket, s Minhyuk közeledik felém. A másikon már Jimin is látható. Egy rendőrautó előtt állunk kézenfogva.

-És kaptam hozzá egy levelet is. –adott át egy darab papírt.

„Hagyd békén!” –ez állt benne. Visszatértem a közös képhez Jiminnel, s észrevettem, hogy a feje körül egy piros karika díszeleg

.

-Mikor kaptad ezt? –kérdeztem.

-Tegnap. Amint megkaptam, már jöttem is, hogy megmutassam. Van ötleted ki írhatta ezt?

-Nincs. De úgy látszik nekem szánták az üzenet tartalmát.

-Ki ez a fiú? –bökött rá Jiminre.

-Jimin. A barátom. Ő mentett meg. Most nála lakok.

-Oh, értem… Nézd, Kumiko, sajnálom, de nem hagyhatlak itt. Ezek után végképp nem.

-Mi? Ne. Várj! Ő vigyáz rám, nem lesz bajom.

-Nem kockáztatok. Kazayawa úr, kérem szedje össze a lányom cuccait.

-Igenis, asszonyom. –lépett ki mögüle egy magas, középkorú férfi. Ő lett volna anyám személyi testőre.

-Anyu, én nem fogom elhagyni Jimint! Szeretem őt!

-Én meg téged szeretlek. Nem akarlak elveszíteni.

-Ezt most komolyan mondod? Mikor lettem én fontos a számodra?

-Mindig az voltál.

-Ne nevettess már.

-Nézd, tudom, hogy rengeteg hibát követtem el. Tudom, hogy nem voltam jó anya. Rájöttem, oké? De hidd el, megváltoztam. És tudom, hogy hiba lenne, ha itt hagynálak, úgyhogy kérlek gyere. –teltek meg könnyekkel szemei.

-Kár, hogy 17 év kellett ahhoz, hogy erre rádöbbenj.

-Sajnálom. Nem akarom, hogy neked is bajod essen. –csordultak végig arcán a sós cseppek.

-„Is”? Hogy érted ezt?

-Apád…

-Mi van apámmal? –dobogott hevesebben a szívem.

-Kórházban van.

-Mi? Miért?

-Volt egy balesete…

-Úristen! –kaptam számhoz a kezem. –Jól van?

-Nem stabil az állapota. Holnap megműtik. Ez a másik oka annak, amiért itt vagyok. Szeretném, ha ott lennél vele, még mielőtt megműtik.

Most már nem volt kérdés, hogy megyek-e vagy sem. Az apámnak szüksége volt rám.

-Összepakolok.

-Rendben.

Felfutottam az emeletre, s próbáltam minél gyorsabban bepakolni mindent a bőröndömbe. Kazayawa segített levinni a cuccaimat.

-Indulhatunk? –kérdezte anyám.

-A szobában hagytam a mobilom, egy perc és jövök.

Visszasiettem a szobába, s ahogy telefonomért nyúltam, megpillantottam egy kisebb papírdarabot az ágy alatt. Gondoltam megnézem mi lehet az, s ahogy kihúztam az ágy alól kiderült, hogy egy fénykép csücskére lettem figyelmes az imént.

Egy lány volt rajta. Bikiniben.

 Megfordítottam, s a másik oldalára gyöngybetűkkel az volt írva: „Szerelmemnek.  2013.  05. 29. ~Yoona”

Szóval ő lenne az a Yoona! De miért őrizte meg Jimin ennyi idő után is a fényképét? Még mindig szeretné? S mintha egy kést szúrtak volna át a szívemen, úgy hasított bele a fájdalom. Ha még szereti, akkor miért van velem? Ha pedig engem szeret, akkor miért nem dobta már ki ezt a képet? Kihasznált volna? Én ezt nem értem. Nem olyan srácnak nézem, aki képes lenne kihasználni bárkit is.

Akárhogyis, furdalt a kíváncsiság, ezért úgy döntöttem magamhoz veszem a képet és szemtől szembe kérdezem meg, hogy ez mégis mit jelent.

-Pár perc és indulhatunk, de még el kell intéznem valamit. –szóltam anyuéknak.

-De nagyon siess! Negyed órán belül el kell indulnunk.

-Igyekszem.

Azt tudtam merre szoktak hazajönni, úgyhogy elindultam abba az irányba. Útközben felhívtam Natsut.

-Halló?

-Szia, figyelj, mondanom kell valamit.

-Baj van?

-Mondjuk.

-Na miért, mi van?

-Vissza kell mennem Tokióba. Apu kórházban van.

-Te jó ég! Mi történt?

-Pontosan én sem tudom, anyu azt mondta balesete volt.

-Úristen! Várj…”anyu”?

-Igen. Eljött értem és még ma vissza kell mennünk.

-Na jó, ez most elég fura.

-Nekem mondod? Én sem akartam elhinni, hogy tényleg ő az, de azt mondja megváltozott… Kíváncsi vagyok, tényleg így van-e.

-És mikor mentek?

-Negyed órán belül, és sajnálom, de itt kell hagyjalak. Megleszel nélkülem?

-I-igen… -hallottam a bizonytalanságot a hangján.

-Ne haragudj, de apunak most szüksége van rám.

-Nem, semmi gond, megértem. Menj csak.

Miközben folytattam a beszélgetést barátnőmmel, elhaladtam egy étterem előtt, s megakadt a szemem valakin. Valakin, akinek most edzésen lett volna a helye.

Ráadásul nem egyedül volt. Hanem a képen látható lánnyal ült közvetlen az ablak melletti asztalnál.

-Jimin? –mondtam halkan.

-Tessék? –válaszolt Natsu a telefonból.

-Se-semmi. Majd visszahívlak. –s letettem.

Tesztelésképpen azonnal tárcsáztam Jimint.

-Igen? –vette fel.

-Szia, merre vagy?

-Még edzésen.

-Hazudsz. –sétáltam az ablak elé őt nézve.

Egyből észrevett, s lefagyott tekintettel nézett rám.

Én pedig csak ráztam a fejemet, nem akartam elhinni, hogy tulajdonképpen megcsal. Végül eleredtek a könnyeim is és elindultam vissza anyámhoz.

-Kumiko! Kumiko, várj! –hallottam Jimin hangját mögülem.

Gyorsítottam a tempón.

-Hallod, várj már. –ragadta meg a karomat.

-Hagyj békén! –rántottam el végtagomat.

-Meg tudom magyarázni! Ez nem az aminek látszik! –fordított maga felé.

-Nem érdekel! Ha nem kellek, megmondhattad volna!

-Ki mondta, hogy nem kellesz? Én szeretlek.

-Ó, tényleg? –kérdeztem remegő hangon- Akkor mégis miért hazudtál? Miért nem vetted fel a telefont? Miért vacsorázol az exeddel? Tudod mit, ne is válaszolj, nem vagyok kíváncsi rá! Ha ezt akartad, akkor tessék! Egyedül hagylak a „szerelmeddel”! –vágtam hozzá a Yoonás képet.

Sarkon fordultam, s sírva visszafutottam a kocsihoz. Néhányszor még hallottam, ahogy azt kiáltja „Kumiko”, de nem érdekelt. Jelen helyzetben nem érdekeltek a kifogásai. Ennyire átverve még soha nem éreztem magamat.

-Kislányom, mi a baj? –aggódott anyám.

-S-semmi. –zokogtam- Menjünk.

Nem kérdezősködött tovább, beszálltunk az autóba, s a reptér felé tartottunk. Végigbőgtem az egész utat. Csak egy játékszer lettem volna?

22. fejezet

Immár nyugodt lelkiismerettel mentem aludni. Pechemre reggel, amikor felébredtem, már nem tartózkodtak otthon a bandatagok.

Mobilomért nyúltam, s megpillantottam a mellette lévő kis papírdarabot.

„Jó reggelt, kicsim. Sajnálom, de előbb el kellett indulnunk. Sietek haza. Puszi, Jimin” –olvastam magamban.

Lementem a konyhába, hogy elkészítsem a reggelit. Igen ám… de elfogyott a vaj. Kénytelen voltam elmenni venni egy dobozzal.

Gyorsan elkészülődtem, aztán elindultam a boltba. Beszereztem ezt-azt, s már úton voltam hazafelé, amikor megpillantottam egy ajándékboltot. Tele volt tömve mindenféle plüssállattal a kirakat, úgyhogy gondoltam megnézem mi van odabent.

Benyitottam, az ajtó fölött lévő csengő pedig elkezdett csilingelni, jelezvén, hogy vevő érkezett. Eléggé kis helység volt, a kínálattal ellentétben. Többnél több plüssmaci, névreszóló bögrék és kulcstartók, képeslapok, nyakláncok sokasága töltötte be szinte az egész boltot.

-Szia. –köszöntöttem a pultban álló fiatal lányt.

-Szia. –üdvözölt ő is. –Segíthetek valamiben?

-Igen, a barátomnak szeretnék venni valamit.

-Mióta vagytok együtt? Egy hét, egy hónap, egy év…? –találgatott.

-Egy nap. –nevettem szerényen.

-És mit szeretnél venni neki? –tette fel kacagva a kérdést.

-Nem túl nagy dolgot… valamilyen plüssállatot.

Elvezetett a kitömött macikhoz, a szemem pedig azonnal megakadt egy piros szívecskét ölelgetőn.

-Ez milyen aranyos! –kaptam fel könnyedén.

-Igen, szerintem is az a legcukibb.

-Akkor ezt kérném. –mosolyogtam.

-Régen én is sok ilyet vettem a barátomnak.

-Most már nem igazán?

-Már nem vagyunk együtt…

-Oh, sajnálom.

-Ugyan.

-Megkérdezhetem mi történt?

Mély levegőt vett.

-Népszerű lett és a lányok nem hagyták, hogy vele legyek. Aztán meg rosszabbodott a helyzet… fenyegető leveleket kaptam… De mindegy, bizonyára már elfelejtett. Remélem nektek azért jobban alakul a jövő. –mosolygott, mintha minden rendben lenne.

Olyan deja vú érzésem támadt hirtelen… Nem hallottam én már ezt a történetet valamikor? Gondolkodásom közepette észrevettem a lány névcéduláját. A mellkasára volt tűzve egy arany színű névkártya, melyen az állt: Seohyun.

Minden bevillant. A lány nem más, mint Namjoon volt barátnője. Én pedig vele vagyok egy légtérben.

-Ő még mindig szeret téged. –böktem ki őszintén.

Lefagyott egy pillanatra, s maga elé meredt. Vagy nem akarta elhinni, amit mondok, vagy ő is ugyanúgy érzett Namjoon iránt.

Ne haragudj, mennem kell. Köszönöm a macit. –hadartam el gyorsan.

-Várj, honnan tu- hallottam Seohyun hangját, miközben kiléptem a boltból.

Lehet nem szabadott volna elmondanom, de ha szeretik egymást, akkor most adtam egy löketet, hogy újrakezdjék… ha pedig nem, akkor jól elfuseráltam a dolgokat. Én és az a lepcses szám…

Hazaértem, összedobtam a reggelit, majd Natsuval elfogyasztottam azt.

-Figyelj Kumiko, este lesz egy pár órás zumba táncedzés innen nem messze, amelyre bárki bemehet. Nem jössz el velem?

-Tudom, hogy odavagy a táncért, de szerintem én kihagyom… amilyen falábam van…

-Na, gyere már el velem. –kérlelt.

-De nincsen kedvem. Menj egyedül.

-Újabban sehova se akarsz eljönni velem. Haragszol rám?

-Nem, dehogyis! Ne is gondolj ilyenre, rád nem tudnék haragudni. Csak meg szeretném lepni Jimint, amikor hazaér…

-Oh, mindent értek. Ez egy elég jó indok. De majd kérek beszámolót!

-Igenis, értettem. –kacagtam.

-Helyes.

-Na, de te is mesélj, mi van veletek?

Fülig belepirult kérdésembe.

-Hát…izé…megvagyunk… -hebegte barátnőm.

Natsu POV

Kicsit váratlanul ért Kumiko kérdése. Hacsak a tegnapra gondolok, egyre hevesebben ver a szívem. Amikor elvonultunk Hoseokkal a fürdőbe, történt egy s más…:

-Jól érezted magad? –kérdezte Hope.

-Igen, nagyon. Köszönöm. –pusziltam arcon köszönetképpen.

-Ennek örülök.

-Na, fordulj el, hagy öltözzek át.

-Miért nem nézhetem?-vigyorgott.

-Perverz. –kuncogtam. –Na, fordulj el.

-Jó-jó.

Levetettem magamról pulóverét, majd pólómat, de a melltartót magamon hagytam, s már nyúltam volna pizsamafelsőmért, amikor Hoseok átölelt hátulról. Ujjai közvetlen köldököm alatt pihentek, ő pedig egy hosszú csókot nyomott nyakamra. Beleremegtem érintésébe, csókjától kirázott a hideg.

Lassan megfordított, s ajkamat kezdte el finoman tépni. Ujjai derekamról fenekem felé kezdtek el vándorolni, de valaki váratlanul benyitott a fürdőbe, ezzel megszakítva Hoseok akcióját.

-Haver, menjetek szobára. –szólt oda nekünk meglepetten Suga.

Azonnal felkaptam a fejemet Yoongi hangjára. Olyan kellemetlenül éreztem magamat… habár Hoseok takart, így Yoongi nem látta a csak félig fedett melleimet, de attól még megpróbáltam elrejteni a félmeztelen testemet előle.

Gyorsan trikómért kaptam, hogy még véletlenül se lásson meg úgy…

Hope kínos nevetéssel jelezte, hogy vette az adást, szóval Suga nyugodtan bejöhet, mi már indulunk is. Felkaptam magamra a ruhadarabot, s égő fejjel kisurrantam a fürdőből, át a hálóba. Bebújtam a takaró alá, beletemettem arcomat a párnába, s próbáltam lenyugtatni a hevesen dobogó szívemet. Közben valaki gyengéden végigsimított az oldalamon…

-Nyugi, ne is foglalkozz vele. –súgta a fülembe.

Felpillantottam, s ki más, mint a széles vigyorú Hoseok feküdt be mellém.

-O-oké. –mondtam kipirosodott arccal. –De máskor fegyelmezd magad.

-Sajnálom… nem tehetek róla, hogy akarlak. –furakodott be újra a számba.

21. fejezet

Először is, szeretnék elnézést kérni, amiért ilyen sokára hoztam meg ezt a részt, de elkezdődött a suli és alig van időm írni.>.< Nem tudom mikor kerül fel a következő, de megpróbálok sietni -már amennyire tudok-, na mindegy jó olvasást, remélem tetszeni fog ez a fejezet is ^^


 -Áh, végre már. –sóhajtott Jimin, amint beléptünk az ajtón, s megcsókolt.
-Ugye tudod, hogy most csókoltál meg egy fiút? –viccelődtem.
Elmosolyodott, majd levette fejemről a sapkáját és a fekete színű szemüvegét.
Végre tisztán láthattam sötétbarna szemeit, húsos ajkait, s ragyogó mosolyát.
Nem bírtam tovább, visszacsókoltam. Belefurakodtam a szájába, s elkezdtem nyelvével játszani, mire ő közelebb húzott magához.
-Ugye nem fogjátok egész végig ezt csinálni? –fintorodott el Yoongi.
Panaszára abbahagytuk a smárolást, s felkacagtunk.
-Na pont az ilyen megjegyzések miatt nem lesz nekem barátnőd. –kuncogott Jin.
-Hé! –szólt rá Yoongi- Nem tehetek róla, hogy nem bírom nézni az ilyen nyálas dolgokat.
-Csókolóztál te már egyáltalán? –vigyorodott el Taehyung.
-Szálljatok le rólam… -haladt a lépcső felé a rapper.
Társai jót nevettek rajta, majd mindenki talált valami elfoglaltságot.
Jungkook a lenti fürdőszobába vonult, Jin összedobott magának egy kis ennivalót, Natsu és Hope a fenti fürdőt vette igénybe, mi pedig Jiminnel bevonultunk a szobába.

-Lehetséges, hogy reggel, mikor felkelsz, mi már nem leszünk itthon.
-Nagyon korán mentek? –kérdeztem elszontyolodva.
-Hát… 9-kor indulunk.
-És mikor jöttök haza?
-Este 7 fele.
-Szóval majdnem egy fél napig leszel távol… -szomorkodtam- Mit fogok én nélküled csinálni?
-Majd eltöltitek valahogy a napot Natsuval. –mosolygott.
-Jah… talán.

-Na, jó éjszakát. –nyomott egy puszit az arcomra.
-Jó éjt.
Akárhogyis akartam, nem bírtam elaludni. Túlságosan is bűntudatot éreztem ahhoz, hogy nyugodtan pihenjek.
Ránéztem mobilom kijelzőjére, mely 01:52-t mutatott. Gondoltam sétálok egy kicsit, s megmosom az arcomat.
Csendben átlopóztam a fürdőszobába, s egyből kipattantak pilláim, amint megláttam magamat a tükörben. Hát persze…reggel kihúztam a szememet…nem csoda, hogy elfelejtettem lemosni, máson jár az agyam.
Gyorsan eltávolítottam szemem környékéről a fekete szénceruza maradványait, s már igyekeztem vissza a hálószobába, amikor hallottam egy koppanást lentről. Lementem a lépcsőn, s a konyhából szűrődő éles fény kissé bántotta a retinámat, de nem tudtam, hogy ki van lent, úgyhogy tovább mentem.
Egy alak támaszkodott a pulton, tekintetét a padló felé szegezve, s nagyokat sóhajtva. Kezével beletúrt festett szőke fürtjeibe, majd belekortyolt az előtte lévő bögrébe. Azonnal felismertem az illetőt. Nem volt más, mint Namjoon.
-Szia. –üdvözöltem halkan, szerény hangon.
-Szia. –pillantott rám kissé meglepődve.
-Nézd… a délutánnal kapcsolatban… sajnálom. –indultam el felé.
-Nem, nem, én sajnálom. –szakított félbe.
Várjunk csak, ez biztos az a Namjoon akivel én találkoztam? –merült fel bennem a kérdés.
-Nem kellett volna úgy viselkednem veled… -folytatta.
-Fátylat rá. –mosolyogtam.
Visszamosolygott.
Na jó, ez tényleg az a srác, akivel tegnap veszekedtem?
-Hogyhogy fent vagy ilyenkor? –kérdezte.
-Nem tudtam aludni. Na és te?
-Aha… én se…

-És most őszintén? –döntöttem oldalra fejemet.
-Tényleg…
Éreztem, hogy hazudik. Mindig kiszagolom, ha valaki hazudik.
-Namjoon… lehet, sőt tudom, hogy nincs semmi közöm hozzá, de érzel még valamit aziránt a lány iránt, igaz?
Sóhajtott.
-Ennyire nyilvánvaló?
Bólogattam.
-Igen, így van… Ő volt életem szerelme, és még mindig az…
-Miért nem keresed meg és mondod el neki mit érzel?
-Mert semmi értelme. Én okoztam neki fájdalmat, Miattam tűrt el annyi megaláztatást, Én szakítottam vele. Tudom, egy rohadék vagyok. Elismerem. És annak az esélye, hogy megbocsásson egy a millióhoz.
-Nem vagy rohadék. Te csak meg akartad védeni, és ezt biztos ő is tudja. Szereted őt?
-Igen.
-Hát akkor meg? Küzdj már érte!
-De Kumiko, ez nem így működik. A média tette tönkre a kapcsolatunkat, az a sok lesifotós meg a pletykák. Nincs értelme elmondanom neki az érzéseimet. Ha meg is bocsátana, akkor is ugyanazt kellene átélnie, mint tavaly, amit én nem bírnék elviselni. Eleget bántották már. Nem akarom, hogy miattam még többet szenvedjen.
-Szerintem viszont az igaz szerelemért érdemes küzdeni. Ha tényleg annyira szereted, kockáztass. És, ha sikerülne eltitkolni a kapcsolatotokat, akkor talán elkerülhetnétek a média kellemetlenségét.
-Hidd el, nem tudnánk sokáig titokban tartani… Tudod milyen elkeserítő, hogy nem sétálhatsz a szerelmeddel az utcán, kézen fogva? Nem csókolhatod meg nyilvánosan? Én nem akarom mások szabályait betartani. Tavaly sem tudtam. Ez volt a baj.
Szavai hallatán visszaemlékeztem a tegnap délutánra. Nem tehettem azt Jiminnel, amit akartam. A kezét is alig foghattam meg, alig érhettem hozzá.
-És, ha kiderül, hogy Seohyun is szeret?
-Nem… biztosan elfelejtett már…
-De, ha mégsem? Még akkor sem harcolnál kettőtökért?
-De úgysem szeret.
Nem válaszoltál a kérdésre…
-Szóval inkább magadba fojtod az érzéseidet és várod, hogy magányosan teljenek a napok, hetek, hónapok?
-Igen, pontosan így tervezem.
-Szerintem egy esélyt igazán adhatnál magatoknak. De ha rám nem hallgatsz, akkor hallgass a szívedre.

20. fejezet

-Tessék, vedd fel ezeket. –nyújtott felém egy fekete férfi pulóvert és egy hosszú, koptatott farmert.

-Ezek a tieid? –vettem alaposabban szemügyre a ruhadarabokat.

-Igen.

-Tetszik a stílusod. –kacagtam- Vagyis… Az én stílusom.

-Na hagylak, öltözz át. –lépett ki az ajtón.

Felvettem a nadrágot, ami egyből le is esett rólam… hát igen… méretben teljesen eltérőek a ruháink. Nem mondom, hogy kétszer belefértem volna, de egy öv is alig tudta volna helyrehozni a helyzetet. Magamra kaptam a pulóvert is, ami szintén nagy volt, viszont az nem annyira zavart.

Egyik kezemmel felhúztam a nadrágot, s tartottam azt, hogy ne csússzon le a térdemig, miközben az ajtó felé tartottam.

-Jimin, azt hiszem ez… hatalmas rám. –szorongattam kezemmel a nadrág szélét.

-Nagyon?

-Nagyon.

-Akkor adok egy övet, várj. –indult el újra a szekrény felé.

Nehány perces kutakodás után előtúrt egy vastag, sötétbarna övet, s odaadta nekem.

Eléggé lötyögött még így is a nadrág, de már nem volt olyan vészes.

-Na, milyen?

-Kicsit még bő… de elviselhetőbb.

Lehúztam a pulcsit, ami eltakarta a fenekem felső részét –igen, addig csúszott le a naci- , s elégedetten megnéztem magamat a tükörben.

J-hope és Natsu is csatlakoztak társaságunkhoz, s neki is keresni kezdtek valamit a fiúk.

-Jól áll ez a szerelés. –dicsérte meg szettemet barátnőm.

-Köszi. –nevettem.

Összefogtam a hajamat, s fejem tetején kontyba kötöttem. Jimin rányomott egy sapkát a kobakomra, majd egy napszemüveggel is felruházott.

-Napszemüveg? Novemberben? –kérdeztem értetlenül.

-Pedig divat manapság.

-De sötét van.

-De így fiúsabban nézel ki.

Nem ellenkeztem. Végülis, el tudom viselni, nem arról van szó, hogy nem, csak nem furcsa ez egy kicsit? Ki az aki a sötétben napszemüvegben mászkál? Na mindegy, ők tudják.

Natsu elvonult a fürdőbe, hogy átöltözzön, míg én Jimin egyik cipőjét húztam a lábamra. Jól kitömtem zsebkendővel, hogy ne legyen annyira nagy.

-Hányas lábad van? –kérdeztem Jimint.

-42-es. Neked?

-38-as.

-Nem annyira vészes. –kacagott.

Felhúztam mindkét lábamra fekete nike cipőjét, majd újra megcsodáltam magamat a tükörben.

-És a Jimin-klón elkészült. –viccelődött Hoseok.

Visszatért Natsu, sötétkék kardigánban, szürke farmerben, meg egy fekete-fehér cipőben. Ő is felkötötte haját, s szintén sapkája alá tűrte világosbarna fürtjeit, majd kapott egy fehér keretes, sötétített lencséjű napszemüveget.

-De jól néznék ki pasiként. –dicsérte magát.

-Te mindenhogy jól néznél ki, szívem. –bókolt neki Hope.

-De aranyos vagy. –nyomott szájára egy puszit barátnőm.

-Tudom. –kuncogott Hoseok.

-Na, akkor készen vagyunk? –kérdeztem.

-Igen, indulhatunk. –válaszolt Natsu.

Lementünk a többiekhez, akiknek tátva maradt a szájuk megjelenésünktől.

-Mintha csak két új csapattaggal bővültünk volna. –mondta Suga.

-Jól néztek ki. –közölte udvariasan Taehyung.

-Meg nem mondanám, hogy lányok vagytok. –viccelődött Jin.

-Ez igen! –bólogatott Jungkook.

-Na akkor mehetünk? –kérdezte a legidősebb.

-Ühüm. –bólintott mindenki.

Beültünk mindnyájan az autóba, s elindultunk a vidámparkba.

Nem voltak olyan sokan, szóval rengeteg mindent ki tudtunk próbálni. Felültünk a hullámvasútra, amin eléggé féltem, de Jimin ott ült mellettem, úgyhogy tudtam, nem lesz semmi baj. Néhányszor megszorítottam a kezét, persze csak akkor, amikor nem láttak minket az emberek, és ő szívesen visszaszorított.

Utána felültünk az óriáskerékre is, amely remek kilátást adott a városra. Olyan meghitt volt az egész… Kellemes zene szólt az óriáskerék melletti sátorban, éppen olyan hangosan, hogy ha a tetején is vagy, akkor is halld.

Fájó szívvel, de elfogadtam azt a tényt, hogy most nem viselkedhetek vele úgy, mint ahogy a párok szoktak: nem csókolhatom meg, nem ölelhetem át, még csak hozzá sem bújhatok.

Felültünk még egyszer a hullámvasútra, utána meg haraptunk valamit. Miközben étkeztünk, néhány rajongó odajött a fiúkhoz, akik szívesen adtak nekik autogramot.

Ezután elindultunk hazafelé, s a hazaút is jó hangulatban telt el. Nagyon jól éreztem velük magamat, de Namjoon miatt eléggé lelkiismeretfurdalásom volt.

19. fejezet

Megfésülködtem, felkentem a szokásos alapozót az arcomra, szemeim alatt világosbarna korrektorral próbáltam eltűntetni a halvány karikákat, felső szemhéjam kontúrját pedig fekete szemceruzával húztam ki, amolyan „cicafarok” félére. Felraktam egy kis spirált pilláimra, aztán visszaindultam a szobába.

Miközben baktattam a folyosón, megpillantottam Namjoont, aki épp kitette lábát a szobájából. Ránéztem szelíd mosollyal, s kíváncsi voltam, hogy vajon ő is visszamosolyog-e?
Hát nem.
Lenézően rám tekintett, majd elment mellettem, vállát az enyémhez érintve, s jelezve, hogy útban vagyok. Kicsit megimbolyogtam, amiért nekem jött, még ha csak a végtagomhoz is ért hozzá. 

Most komolyan mit tettem amiért ilyen velem?
Megfordultam, hogy rákérdezzek mi a baja, de eltűnt. Szóval ráhagytam.

Visszamentem a szobába, leraktam a Jimin ágya melletti éjjeliszekrényre a sminkes retikülöm, majd lementem a földszintre.
Szinte mindenki ott volt, kivéve Taehyungot. Natsuék a nappaliban beszélgettek tovább, Namjoon és Yoongi az asztalnál foglaltak helyet és éppen a Jimin által készített szendvicseket tömték magukba, Jimin meg a telefonjával szórakozott.
Újból Namjoonra pillantottam, de ő próbálta elkerülni tekintetem.

Nagyon nem tudtunk mit csinálni, úgyhogy Jungkook berakott egy filmet a DVD lejátszóba, azt néztük csoportosan. Később a hiányzó csapattag is csatlakozott hozzánk.

Délután négy óra körül, amikor már kezdett sötétedni, Taehyungnak egy ötlete támadt...
-Nem megyünk el a vidámparkba? -kérdezte hangosan.
-Ilyenkor? -kérdezte Jin.
-Aham. -kapta válaszul.
-Velük?? -pillantott rám és Natsura a leader.
-Igen velük.
-Tőlem mehetünk. -szólt közbe Jungkook. Jimin és Hope egyetértettek vele, Jin és Suga hallgatott, Natsu és én sem szóltunk semmit.
-Én kihagyom. -válaszolt Namjoon.
-Nemár, hyung! -szólt rá V.
-De már. Különben is, pihennünk kéne. Én maradok, ti menjetek, ha annyira akartok. -s elindult a lépcső felé.
-Hyung... -nyöszörögte Jungkook.
-Hagyjad. Ha pihenni akar, akkor maradjon. -mondta Suga.
De éreztem, hogy nem azért nem akar jönni, mert fáradt és szüksége van egy kis lazításra, hanem mert én is ott leszek.
Nem hagyott nyugodni ellenszenve, ezért elindultam utána.

Az emeleten utolértem, s megragadtam karjánál.
-Namjoon, kérlek állj meg! -fordítottam felém.
-Mit akarsz? -szólt rám idegesen.
-Mi bajod van velem?
-Chh. -indult tovább.
-Kérlek, mondd el! -mentem utána- Mégis mi rosszat tettem?
-Azt, hogy itt vagy és hátráltatod Jimint! -mondta ki nyíltan.
-Hátráltatom? Hogy érted ezt?
-Szerinted fog tudni koncentrálni a karrierjére melletted?! Hát nem! Istenem, minek kellett nektek találkozni...
-Tényleg ennyire nem bírsz elviselni vagy féltékeny vagy rá?
-Mégis mire lennék féltékeny?
-Arra, hogy neki van barátnője.
-Nekem nincs szükségem egy nőre sem, ha erre célzol.
-Mi a helyzet Seohyunnal?
Egy pillanatra elsápadt. Talán nem kellett volna megszólalnom..
Tekintetén látszott, mennyire fájdalmas neki visszagondolni a lányra. Basszus, tényleg olyan sokat jelentett volna neki? Kumiko, hogy te mekkora barom vagy!
Ahogy elnéztem színtelen arcát, megértettem: Ő még mindig szereti Seohyunt.

-Namjoon, én... -néztem rá sajnálkozva.

Szótlanul megfordult, s lassú léptekkel a szobájába vonult. Megfordult a fejemben, hogy talán utána kéne mennem, de jobbnak láttam egyedül hagyni. Utána arra gondoltam, hogyha szólnék a többieknek az imént történtekről, akkor nem hagynák békén, szóval úgy döntöttem hallgatok. Úgy látszik, most nagyon a lelkébe gázoltam… ezért még bocsánatot kell kérnem.

Szóval, mintha misem történt volna, visszamentem a többiekhez.

-De, V… ha meglátnak minket velük, akkor tudod mi lesz a következménye. Főleg ott, azon a részén a városnak van a legtöbb paparazzi. –hallottam Jin hangját, miközben leigyekeztem a lépcsőn.

-Tudom… de mégsem hagyhatjuk őket itthon… -mondta Taehyung- Basszus… bárcsak fiúk lennétek! –nézett Natsura meg rám.

Erre az összes csapattag –leszámítva Namjoont- felkapta a fejét, s úgy néztek egymásra, mintha ugyanarra gondoltak volna. Már csak egy égő villanykörte hiányzott a fejük fölé, mint a rajzfilmekben, amikor valakinek ötlete támad.

-Gyere velem. –ragadott karon Jimin.

Benyitott a szobájába, s azt mondta üljek le az ágyra.

-Na jó, ez kicsit ijesztő. Mit találtatok ki?

-Ugyebár jobb lenne, ha nem mutatkoznánk lányokkal… de ha fiúkkal tennénk ugyanezt, akkor abból nem lenne semmilyen botrány. Ha velük megyünk valahova, akkor azzal nem igazán foglalkoznak az emberek, azt hiszik egy producerrel vagy maximum egy haverral vagyunk… -kezdett el kutatni a szekrényében.

-Szóval…?

-Szóval, ha nem bánod, a mai napra fiú leszel. 

18. fejezet

Jin és Jungkook követték Namjoon példáját, ők is elindultak az emeletre bőröndjeiket húzva maguk után. 

Yoongi a földszinti fürdőszoba felé vette az irányt, Taehyung nem ment sehova. Ott maradt velem beszélgetni.

-Milyen volt Angliában? –próbáltam valami témát keresni.

-A koncerteket élveztem, de nem igazán fogott meg az ország. Sajnos egész végig esett, és alig tudtunk várost nézni. Szóval hamarabb gépre szálltunk. Remélem nem zavar titeket, hogy egy korábbi járattal jöttünk.

-Jaj, nem, dehogyis! Inkább nekem kéne megkérdeznem, hogy nem zavar-e, hogy én és a barátnőm itt vagyunk?

-Engem nem. –mosolygott.

-Úgy látom Namjoon más véleményen van.

-Ne is törődj vele. Csak nem szereti, ha nincs együtt a banda. Mivel ő a leaderünk, nagyon odafigyel, hogy összetartsa a csapatot, és… -vett egy mély levegőt- nem szereti, ha lányok vannak itt.

-Miért?

-Elsősorban azért, mert sok lesifotós van az utcán és, ha valamelyik tagot lekapják egy lánnyal, az botrányt indít el. Plusz, ha valamelyik tag szakítana a barátnőjével, akkor nem  tudna 100%-ig teljesíteni a bánat miatt. Mon és Jimin átélték már az effajta esetet, bár mindkettőjüknél más a történet.

-Mi történt? –kíváncsiskodtam tovább.

-Mon még a debüt előtt összejött egy lánnyal, aki amúgy nagyon aranyos és kedves volt, de egyikőjük sem számított arra, hogy miután úgymond „ismertek” lettünk, elterjednek a paparazzik és kikerülnek olyan képek az internetre, amin Monsterék kézen fogva sétálnak az utcán, vagy valami hasonló. Később szegény lányt már megfenyegették, sőt egy rajongó le is támadta az utcán. Mon a lehető legjobbat tette ezután, szakított a barátnőjével. Ezt kellett tennie. Többé nem zaklatták azt a lányt, de biztos vagyok benne, hogy mindkettőjük szíve megszakadt. Mon sokszor sírt, nem előttünk, de észre lehetett venni a papírzsebkendőktől vörös szemeit. Erősnek akarta mutatni magát, de túl jól ismertük ahhoz, hogy átverjen minket. Pár hét után kijelentette nekünk, hogy neki nem kell többé barátnő, a karrier az első, s próbált minket is erre az elvre hajtani. Suga és Jungkook egyetértettek vele, mi többiek meg inkább csak hallgattunk. Szóval ezért ilyen veled, nem szeretné, ha bármelyikünk nem tudna koncentrálni a sikerre egy vagy több lány miatt. De szerintem te nem olyan fajta vagy, aki összetöri mások szívét.

-Igazad van. Az enyémet szokták összetörni. –nevettem szerényen- És Jiminnel mi történt?

-Nos… az ő kapcsolata is debüt előtt kezdődött, de nem tartott túl sokáig. Ő viszont egy szóló-énekessel melegedett össze. Még trainee volt, amikor először találkozott az akkoriban már elég híres Yoonaval. Ha jól emlékszem egy kávézóban futottak össze, ahol végül össze is jöttek. Aztán két hónap múlva, május elején Yoonanak elege lett abból, hogy alig láthatja Jimint, mert idolnak készül, és alig volt szabadideje. Eleinte megpróbálta lebeszélni az álmáról, hogy ne énekes legyen, hanem inkább vele foglalkozzon. Jimin viszont nem akarta feladni azt, amiért olyan sokat küzdött már, szóval Yoona szakított vele. Jiminnie nagyon szomorú volt utána, de mi mindig próbáltuk felvidítani és szerencsére kiheverte egy idő után a bánatot. Bár néhányszor még látták egymást az utcán, Jimin már nem úgy tekintett a lányra, mint anno. Már nem érzett iránta semmit. Szerintem Yoona is rég elfelejtette őt.

-Értem…és…ti szerettétek azokat a lányokat? Úgy értem rendesek voltak?

-Szinte csak én és Hope beszéltünk velük, meg olykor Jin, de egyértelműen jobban bírtuk Seohyunt, Monster barátnőjét. Yoona egyszer így, egyszer úgy viselkedett, velünk is sokszor veszekedett, persze akkor sose volt ott Jimin, amikor vitázni kezdtünk. Őt megmondom őszintén, nem igazán tudtam elviselni.

-És rólam mit gondolsz?

-Nem igazán ismerlek még, de kedves lánynak tűnsz. Jimin is sokat beszélt rólad. Yoonanál csak jobb lehetsz. –kacagott.

-De jó nekem. –mosolyogtam.

Jimin lejött a lépcsőn, s felénk tartott.

-Szia V. –köszöntötte társát.

-Szia hyung.

-Miről beszélgettek? –nézett ránk mosolyogva.

-Áh, csak arról, hogy mit csináltak Angliában. –válaszoltam. Azt azért mégsem akartam mondani, hogy „Csak a tagok exeiről”.

-És hogyhogy ilyenkor jöttetek? –kérdezte Taehyungot.

-Nem tudtunk mit csinálni. Az idő is szar volt. Remélem megérted.

-Persze… megértem.

-PD-nim meg azt mondta, hogy jó lenne, ha ma kipihennénk magunkat, mert holnap már próbálnunk kell.

Jimin rám pillantott, afféle „Én nem tudtam erről, sajnálom” típusú arckifejezés jelent meg rajta. Én meg egy „Ugyan, hagyd csak” félével válaszoltam.

-Na megyek én is kipakolok. Utána folytathatjuk a beszélgetést. –vigyorgott Taehyung.

-Kumiko, én tényleg nem…-magyarázkodott Jimin.

-Semmi baj. Csak azt bánom, hogy így kellett látniuk először. –utaltam pizsamámra.

-Miért? –nevetett- Szerintem tök szexi vagy.

Felkacagtam.

-És, ha felveszek egy melegítő felsőt és alsót?

-Oh, akkor már nem fogok tudni ellenállni.

-És, ha egy nagyibugyit is társítok hozzájuk?

-A nagyibugyi a kedvencem. Attól nagyon beindulok.

-Bolond. –nevettem. Ő is hasonlóképpen fejezte ki érzelmeit.

-Megyek átöltözök.

-Jól van. –kuncogott.

Felsiettem az emeletre, benyitottam a szobába, Natsuék nem tartózkodtak benne. Kihasználtam az üres helységet és gyorsan átvettem öltözetemet egy rövid farmernadrágra és egy fehér lezser blúzra, mely hátrészét felül csipke díszítette. Célba vettem a fürdőt, hogy feltegyek egy kis sminket magamra és csináljak valamit a hajammal. Ahogy kitettem a lábam szobából, meghallottam Natsu nevetését egy másikból. A hang után mentem, s benéztem a félig nyitott ajtón, ahol megpillantottam barátnőmet, Hopeot, Jint és Jungkookot, ahogy beszélgetnek. Nem akartam zavarni őket, úgyhogy benyitottam a fürdőszobába, s nekiálltam rendbe szedni magamat.

17. fejezet

Kumiko POV

Megfogott egy csészét, öntött bele kávét meg cukrot, aztán elindult felfelé. Gondolom Hoseoknak vitte.

Stírölni kezdtem Jimint. Olyan deja vú érzés fogott el. Még ha csak vajazta is a kenyeret, akkor is úgy nézett ki, mint egy szakács.

-Ne segítsek? –léptem oda mellé.

-Nem kell. –mosolygott.

-Akkor mit csináljak?

-Pihenj csak, nyugodtan.

-De nem akarok.

Sóhajtott.

-Akkor gyere, rakd rá a szalámit ezekre.

Nem kellett kétszer mondania. Gyorsan elhelyeztem a kis darab kenyereken a feltétet, amíg elmosta a vajazó kést.

-Na kész. Köszönöm, nem tudom, hogy boldogultam volna nélküled. –fordult felém.

-Szemét. –ütöttem karon nevetve.

Felkapott, s ráültetett a pultra, vele szembe, majd megpuszilt.

-Ezt most miért kaptam?

-Hát, ha nem kell, akkor visszaveszem. –s újra szájon puszilt.

Felkacagtam.

-Mikor jönnek haza a többiek? –kérdeztem.

-Na, már ennyire unsz?

-Nem. Csak érdekel meddig maradhatsz velem kettesben, Natsuékat leszámítva.

-Holnap érnek haza. Elvileg.

-Szóval addig még van egy teljes napunk… Mit csináljunk?

-Hmm… van egy ötletem…

Beférkőzött combjaim közé, ujjait összefűzte derekamnál, s ízlelőszervével betolakodott számba. Bevallom élveztem, így hát beletúrtam sötét fürtjeibe, s közelebb nyomtam magamhoz.

Finoman beleharapott alsó ajkamba, majd elszakadt tőlem.

-Nem fogom tudni sokáig visszafogni magam.

-Pedig muszáj lesz.

-Valld be, hogy élvezed, hogy ennyire kínzol.

-Csak egy kicsit. –kuncogtam.

-Meg fogok bolondulni, ha így folytatod tovább.

-Azt azért nem szeretném.

Felnevettem, aztán eszembe jutott a Natsuval történt párbeszédem, s kicsit zavarba jöttem.

-Jimin…

-Mondd, mi az?

-Mi most akkor… együtt vagyunk… vagy nem?

Újból sóhajtott egy nagyot.

-Nem.

-Értem… -válaszoltam búsan.

-Szóval… -nézett bele szemeimbe- leszel a barátnőm?

-Igen! –vágtam rá azonnal, csillogó szemekkel.

Elmosolyodott, majd szorosan átölelt.

November 18: A kapcsolatunk kezdete. –jegyeztem meg magamban.

-Na, akkor mit csináljunk ma, de most tényleg? –kérdezte.

Korgott egy hangosat a gyomrom, s gyorsan odahelyeztem mindkét kezem, ezzel próbálva visszafogni a hangot, de túl éhes voltam ahhoz, hogy abbamaradjon a morgás.

-Szóval együnk. Remek ötlet! –nevetett.

Odaadott egy tányért, rajta két szendviccsel, majd „Jó étvágyat” kívánt.

-Te nem eszel?

-Előbb lezuhanyzom.

-Rendben.

Nekikezdtem a reggelinek, s néhány perc múlva, étkezésem közepette, öt fiú berontott az ajtón.

Lepattantam a pultról, majdnem félrenyeltem a falatot a számban.

A nagy hangzavarral járó csapat azonnal elnémult, szinte lefagytak, amint megpillantottak.

Én is csak mereven álltam a konyha közepén, pizsamában, s próbáltam lenyelni a számban lévő ételt.

-Ööö…szia…-köszönt a legmagasabb- Te ki vagy?

Próbáltam megszólalni, de egy hang se jött ki a számon.

-Tudom! Ő biztosan Jiminnie barátnője! –kiáltott fel mosolyogva az a narancssárga hajú fiú, aki a koncerten elragadta előlem Jimint. –Te vagy Kumiko, igaz?

-Uhm. –bólogattam.

-Csinos vagy. Most már értem, miért hagyott ott minket Jiminnie. –kacagott.

-Chh. –mormogott az orra alatt a legmagasabb, majd elindult a bőröndjével felfelé.

Csodálkozva néztem utána. Úgy látom nem kedvel…

-Ne is törődj vele. Csak nyűgös. –szólt hozzám a narancssárga hajú- Amúgy én Taehyung vagyok, de hívhatsz V-nek is, ha az jobban tetszik.

-Én Jungkook vagyok. –szólalt meg szerényen a mögötte lévő srác.

-Én Jin. –mosolygott a harmadik.

-Az én nevem meg Yoongi, vagy más néven Suga. Aki pedig az előbb ment fel, az Namjoon volt, művésznevén Rap Monster. –mutatkozott be az utolsó is.

16. fejezet

A szívem még jobban zakatolt, arcom már szinte forró volt a többszöri pirulás miatt, levegőt alig kaptam. Komolyan ezt mondta, vagy én hallottam rosszul? Tényleg így érezne irántam?

-É-én is…szeretlek. –böktem ki dadogva.

Elmosolyodott, majd magához ölelt.

-Na, folytassuk a szedelőzgödést, jó?

-Uhm. –bólintottam.

Betuszkoltunk mindent a bőröndükbe, aztán kijelentkeztünk a recepción. Mivel hamarabb hagytuk el a szállást, mint terveztük, visszakaptuk a hátralévő néhány napi bérleti díjat. Aztán elindultunk a kocsihoz.

-De figyelj, Hoseok…biztos nem baj, hogy ott maradunk nálatok?

-Ne butáskodj, ennyit igazán tehetünk értetek. –pakolta be közben a cuccokat a csomagtartóba.

-De több lesz a vízszámla, többet kell főzni…

-Nem érdekel. Legalább velem leszel még öt napig. Hagy élvezzük ezt a kis időt együtt. Így is elég rossz belegondolni, hogy ha hazajönnek a fiúk, akkor nem tudunk elég időt eltölteni egymással, mert menni kell próbákra…

-Mikor jönnek haza a többiek?

-Holnap után, ha jól tudom. –csukta le a csomagtartó ajtaját.

-Szóval két napunk tuti van.

-De nekem nem elég két nap, Natsu. –nézett bele szemeimbe.

-Most ne ezen rágódj, jó? Még itt vagyok. –fogtam meg puha kezét.

Vetett egy pillantást az imént hozzáérő végtagomra, majd megszorította azt.

Beszálltunk a kocsiba, majd elindultunk vacsiért. Útközben felhívtam Kumikot, hogy mit szeretnének enni, de azt felelte, hogy neki mindegy, szóval ráment vettünk mindannyiunknak.

Miután hazaértünk, becipeltük a cuccokat, majd Kumiko lejött nekünk segíteni. Jimin felvitte poggyászainkat a szobába, Hoseok pedig az asztalra helyezte az előbb megvásárolt, frissen főzött rámeneket. Mind helyet foglaltunk az asztalnál, s nekiláttunk a vacsorának.

Ízlelőbimbóim örvendeztek, amikor megkóstoltam az ételt.

Miután elfogyasztottuk a kaját, teli hassal elkezdtünk mosogatni Hopepal. Mire végeztünk, Kumikoék már nem voltak a földszinten. Habár nagyon kíváncsi voltam mit csináltak itthon, míg mi a hotelben tartózkodtunk, gondoltam ráér még megkérdezni.

-Megnézzünk egy filmet? –kérdezte Hope.

-Ühüm. –bólogattam izgatottan.

-Oké. –nevetett- Mit néznél szívesen? Akció, vígjáték, horror…?

-Nekem mindegy. De a horroroktól kicsit félek.

-Nyugi, majd megvédelek. –kacsintott.

Elhelyezkedtünk a kanapén egy tál popcorn és egy pokróc társaságában, majd elkezdtük nézni a filmet.

Az ijesztő részeknél egy kicsit megriadtam, s mikor már azt hittem, hogy nem is olyan félelmetes ez a film, olyan rész következett, amelyet sose bírtam végignézni. Lefejeztek egy embert, s fröcskölt belőle a piros lötty. Nem tudom szemrebbenés nélkül eltűrni, ahogy gyilkolják az embereket, még ha csak kamu is. Hirtelen váltott a kamera, szóval nagyon megijedtem. Egy kisebb sikoly is elhagyta a számat.

Lehunytam pilláimat, majd tenyerembe temettem arcomat.

-Nyugi, ez csak művér. –ölelt át Hoseok.

-De akkor se bírom nézni az ilyen jeleneteket. –motyogtam.

-Jaj, te. –nevetett fel- Nézzünk inkább valami mást?

-Igen! Valami vígjátékot, vagy bármit, csak ne ezt.

-Jól van. –kacagott tovább.

Berakott egy másik filmet a DVD lejátszóba, szóval elvettem ujjaimat szemeim elől.

Vállára hajtottam a fejemet, de néhány perc múlva elnyomott az álom.

Miután felébredtem, arra eszméltem, hogy J-hope ágyában vagyok, s ő fekszik mellettem békésen. Kumikoékat most se láttam sehol. Nem emlékszem, hogy feljöttem volna. Hoseok hozott ide?

Nem volt szívem felébreszteni, olyan szépen aludt.

Gyorsan átöltöztem, majd lementem a konyhába.

15. fejezet

Natsu POV

Miután Kumiko visszatért közénk, annyira megkönnyebbültem. Amíg nem tudtam mi van vele, merre van, él-e még, addig csak sírtam, mint az állat.

Ő a legjobb barátnőm, szinte már a testvérem, mégis megfosztottak tőle. Egész kicsi kora óta ismerem, s az első pillanattól kezdve jóba voltunk. Vele mentem mindenhová, ő a másik énem. Mindig megértett, és ott volt nekem, még akkor is képes volt átjönni és vigasztalni, amikor hajnalban felhívtam, hogy szakított velem az akkori barátom. Nem kellett várnom két percet sem, ő már kopogtatott az ajtón. Rengeteg jó tanácsot adott már, jobbakat, mint én neki, pedig én vagyok az idősebb. Bár észben és IQ szinten nagyban fölöttem van. Mindig azzal szivattam, hogy stréber, de csak irigy voltam, mert neki jobban fog az agya. Habár nagyot néztem, amikor kiderült, hogy össz-vissz két órát tanul egy nap, míg én minimum négyet.

Felhívtam Jiminéket, nem törődve a külföldi telefonhívás árával, hogy Kumiko eltűnt. Könnyeimmel küszködve próbáltam neki értelmesen elmagyarázni a dolgokat. Hangján éreztem, hogy kétségbe esett. Azt mondta a leghamarabbi géppel hazajön.

Így is lett.

Másnap megérkezett, s Hoseokkal együtt beállított az ajtón. Sírva rohantam oda Hopehoz, aki azonnal karjaiba fogadott.

Ezután Jimin arról kérdezgetett, hogy találkoztunk-e valakivel a napokban. Rá akartam vágni, hogy nem, de aztán eszembe jutott az a srác, aki Kumikoval beszélgetett. Hosszas gondolkozás után kiböktem a nevét, mire Jimin egyből elsápadt. „Hívjuk a rendőrséget! Most!” –megijedtem hangnemétől. Imádkoztam, hogy barátnőmnek ne essen bántódása.

(…)

Szerencsére épségben visszakaptuk. S mivel Minhyuk egy elég elhagyatott helyre hozta, a rendőrökön kívül, nem volt ott más. Nem kavart nagy port az ügy, reméltem nem is fog.

 Aztán mind elmentünk a fiúkhoz, majd Hopepal visszatértünk a hotelba a cuccainkért.

-Ho-Hoseok…-léptem oda hozzá, miközben hajtogatta a ruháimat- Köszönöm, hogy most itt vagy…vagytok. Nem tudom mihez kezdtem volna nélkületek. Nagyon hálás vagyok, hogy visszajöttetek.

-Tudod, hogy ránk számíthatsz. –mosolygott.

Megfogta a kezem, majd közelebb húzott magához.

-Most már ne szomorkodj, oké? –súgta a fülembe.

-Oké. –sóhajtottam.

-Szeretném újra látni azt a gyönyörű mosolyodat. –nézett bele íriszeimbe.

Nem kellett elismételnie, már villantottam is fogsorom.

-Na erről beszéltem én. Mostantól ezt az énedet szeretném látni minden nap.

-A mosolygós Natsumét?

-A boldog Natsumét.

Elpirultam.

-Szóval… Natsume mitől lesz igazán boldog?

-A rámentől. Imádja a ráment.

Felkacagott.

-Akkor vacsira olyat eszünk.

-Támogatom az ötleted.

-Esetleg még valami, amitől jobb kedve lesz?

-Imádja az öleléseket.

-Tőlem is?

-Tőled a legjobban. –csúszott ki a számon. Kidüllesztettem szemeimet, majd egyik kezemmel befogtam a számat, s a föld felé szegeztem tekintetemet.

Újból felnevetett, majd vékony ujjai államnál fogva felemelték vörös árnyalatú kobakomat.

-Ennek örülök. –mosolygott.

Bal kezét csípőmre helyezte, míg a jobbal végigsimított arcomon.

-J-hope…én…

Ajkait rátapasztotta az enyémre.

Csókjától libabőrös lettem, a szívem már majdnem felrobbant. Aztán rátett még egy lapáttal, miután elszakadt ajkaimtól:

-Szeretlek.

14. fejezet

-Kérlek szépen…-váltam el ajkaitól nagy nehezen

-Ne haragudj. –pihegett nyakamba. –Azt hiszem, kicsit elragadott a hév.

Te mondod? Csoda, hogy egyáltalán képes voltam megállj-t parancsolni magamnak. Nem is tudod, mennyire beindítottál csókjaiddal… nem akartam abbahagyni….de még várnunk kell ezzel. Nem akarok elsietni semmit se.

Érezve forró levegőjét bőrömön, nem tudtam, meddig tudom még tartóztatni magam. Ha tovább folytatja ezt, nem fogok tudni ellenállni.

Szerencsére pár másodperc múlva leszállt rólam, ami miatt egy nagy sóhaj hagyta el a számat.

Felvettem a trikómat, majd befeküdtem mellé az ágyba.

-Sajnálom, de én még várni szeretnék…ezzel. Remélem megérted. Meg ezek után a napok után…

-Persze, megértem. Csak, tudod, nehéz visszafogni magam. De megpróbálom. –mosolygott.

Odabújtam mellkasához.

-Jó éjszakát. –nyomott egy puszit az arcomra.

-Jó-jó éjt.

Felébredtem.

Jimin sehol.

Megdörzsöltem szemeimet, majd körbepillantottam a szobában. Natsu és J-hope is aludtak még.

Ránéztem az órára : ’07:53’.Hol lehet Jimin?

Kimentem a szobából, s a lépcső felé vettem az irányt. Lesiettem a konyhába, de ott se leltem senkit sem. Gondoltam, majd előjön, ha akar.

Kinyitottam a hűtőt, kivettem a tejet, majd keresni kezdtem a kávét, reméltem lesz valahol, mert az agyamnak is fel kellett valahogy ébrednie.

Szerencsémre találtam, kávéfőzővel együtt, szóval nekiálltam az elkészítéséhez.

Beleengedtem a vizet az alul lévő kis tartályba, a felette lévő szűrőbe beleszórtam a kávéport, aztán ráraktam a tűzhelyre. Míg melegedett a víz, keresőútra indultam a földszinten.

Sehol nem találtam Jimint. Hova tűnhetett?

Már fortyogott az ital, úgyhogy elzártam a gázt. Elővettem egy csészét az egyik szekrényből, s beleöntöttem némi forró koffeint.

Hozzáadtam a tejet és a cukrot, mert én így szeretem, majd elővettem egy kanalat.

Miközben kavargattam az összetevőket, két gyengéd kéz karolta át derekamat, s valaki a fülembe súgta, hogy „Jó reggelt, szerelmem”.

Hangja hallatán megkönnyebbültem. Eleresztettem a kanalat, majd megfordultam.

Ujjaimmal végigsimítottam arcát, majd összefontam azokat tarkóján. Közelebb hajoltam szájához, s  egy csókot nyomtam ajkaira.

-Hol voltál? –kérdeztem.

-Elugrottam a szupermarketbe kajáért. –mosolygott.

-De ilyen korán?

-Tudod, ilyenkor nincs annyi rajongó az utcán, meg a boltokban, szóval nem kell annyi fényképet csinálni velük, ha megkérnek, és hamar el tudom intézni a dolgomat.

-Oh, értem. Én meg már azt hittem elmenekültél tőlem.

-Tőled? Soha. Tudod, hogy imádlak.

-Most már tudom. –pirultam el. –Kérsz kávét?

Beleharapott ajkaiba, s bólogatni kezdett.

-Akkor eressz el.

-Muszáj? –szomorkodott.

-Muszáj. –helyeseltem kacagva.

-Akkor mégsem kérek kávét.

Mosolyra húzódott a szám.

-Inkább téged kérlek. –harapta meg újra szája szélét.

-Tejjel, cukorral?

-Csak tejjel. Már így is édes vagy. Nem akarlak túlcukrozni.

Arcomon újabb pír jelent meg.

-Te aztán tudod, hogy kell levenni valakit a lábáról.

-De én nem valakit akarok, hanem téged. Csak téged.

A szívem majd’ kiugrott a helyéről. Hogy lehetsz ennyire aranyos? –gondoltam magamban.

-Meg kéne innom a kávét.

-Ki kéne pakolnom a szatyrokból.

De egyikünk se engedte el a másikat. Elvesztem tekintetében.

Az rángatott vissza a földre, hogy hallottam, ahogy valaki jön lefelé a lépcsőn.

Elengedtem a nyakát, ő pedig szerényen mosolyogva, elvált derekamtól. Elindult a bevásárlószatyrok felé, én meg végre belekortyolhattam az italomba.

-Jó reggelt. –dörzsölte szemeit álmos barátnőm.

-Jó reggelt. –viszonoztuk egyszerre Jiminnel.

-Kérsz kávét? –kérdeztem tőle.

-Igen, köszi.

Helyet foglalt az asztalnál.

Kiöntöttem neki egy világosbarna csészébe, s mivel tudtam, hogyan szereti, ugyanolyan arányban ízesítettem neki is, mint az enyémet.

Lehelyeztem elé a csészét, majd segítettem Jiminnek kipakolni a szatyrok tartalmát.

-Hagyjad csak, megcsinálom én. –mosolygott.

-Oké.

Leültem Natsuval szembe, s tovább kortyolgattam a tejeskávémat.

Jimin becipelte az élelmiszereket a konyhába, s néhányat elkezdett kicsomagolni.

-Na, és… mi van köztetek? –mosolygott Natsu- Összejöttetek?

Nem tudtam mit válaszoljak. Hivatalosan nem voltunk együtt.

-Tulajdonképpen magam sem tudom. Talán. Igen. Valószínűleg.

-Hogyhogy nem tudod? Csókolóztatok már?

Visszagondoltam puha ajkaira. Azokra az ajkakra, amelyek alig néhány perce szakadtak el tőlem.

-Uhm. –bólogattam.

-Awww, de akkor csak együtt vagytok.

-De nem kérdezte még meg…

-Majd megfogja. –kacsintott egyet.

-Remélem. –sóhajtottam. –És veletek mi van?

-Hát…-pirult el fülig- nálunk már megvolt az „sz” betűs szó…

-„Sz”? Szex?

-Nem! Szeretlek! –nevetett.

-Oh, jaj, bocsi, kicsit elkalandoztam. –kacagtam vele.

-Perverz állat.

-Dehogyis! Na jó… talán egy kicsit…

-Kicsit? Túlzásba ne ess. –vihogott tovább.

-Jól van, na. Te sokkal perverzebb vagy nálam!

-Nem vitatkozom.

13. fejezet

Ujjaimat tarkója köré fontam, majd ő lassan hátradöntött az ágyon. Fölém kerekedett, miközben folytatta játékát a nyelvemmel.

Megragadtam pólója alsó részét, s egy könnyed mozdulattal lehúztam Jiminről. Míg levetettem róla, kinyitottam a szemem, s megláttam kidolgozott felsőtestét. Egy pillanat alatt elolvadtam a látványtól. Kockás has, muszklis karok, izom mindenhol. Nem is tudtam, hogy Jimin ennyire kigyúrt. Egyből elpirultam.

Belenézett szemeimbe, majd felkacagott.

-Ennyire meglepődtél?

-Én-én-én…-dadogtam. Nem jutottam szóhoz.

Mire visszatért volna ajkaimhoz, megcsörrent a telefonom.

-Vedd fel, nyugodtan. –sóhajtott Jimin.

-Bocsi.

Leszállt rólam, hogy fel tudjak állni. Odasiettem a mobilomhoz, majd beleszóltam:

-Halló?

-Kumiko! Nem zavarlak? –kérdezte Natsu a vonal túlsó végén.

-Nem, nem…-hazudtam- Mondjad csak.

-Veszünk kaját. Mit ennétek?

-Natsuék vesznek vacsit. Mit együnk? –fordultam Jimin felé.

-Nekem mindegy. –felelte.

-Lepjetek meg. –tértem vissza barátnőmhöz.

-Oké. Na szia.

-Szia. –köszöntem el.

Leraktam.

-Ne haragudj. –sétáltam vissza Jiminhez.

-Semmi gond. –rázta a fejét- Tulajdonképpen…örülök, hogy ő tette tönkre a pillanatot és nem én…

-Hogy érted ezt?

-Pisilnem kell. –s egy pillanat alatt kislisszolt a szobából.

-Ajh…-dőltem hátra az ágyon kacagva.

Hallottam, ahogy odalent nyílik az ajtó. Lesiettem és megláttam barátnőmet meg Hopeot. Rengeteg mindent cipeltek, úgyhogy segítettem nekik.

-Tyű, mindent elhoztatok? –mutattam a bőröndökre.

-Igen. –felelt Natsu.

Megfogtam az enyémet, s elindultam vele a lépcső felé. Már félig felcibáltam, amikor Jimin kivette a kezemből, s mintha csak két gramm lenne a cuccom, fél kézzel felvitte.  Csodálkozva néztem milyen erős.

Aztán visszaindultam Natsu bőröndjéért, de Jimin azt is elvette tőlem.

Abszolút nem látszott rajta, hogy erőlködne a súlytól, könnyedén sétált vele felfelé.

-Na és, mit vettetek?

-Ramyeont. –válaszolt Hoseok.

-Hmm…nyami. –nyaltam meg a számat.

Hope elővett négy tányért, majd felszolgálta a vacsorát. Leültünk mindannyian az asztalhoz, s elfogyasztottuk az ételt.

-Na ez nagyon finom volt. –fújt egyet Jimin.

Hoseok és Natsu nekiálltak mosogatni, míg mi csak ültünk az asztalnál, teli hassal.

-De te finomabb vagy. –adott egy puszit az arcomra.

Kidülledtek a szemeim szavai hallatán, s azonnal elpirultam. Elég halkan mondta, szóval Natsuék nem hallották, de én le voltam sokkolva.

Elindult felfelé a lépcsőn.

Ezt most hogy értette? Úgy, ahogy gondolom? Azért ver ilyen gyorsan a szívem?

Néhány perc múlva felsiettem a szobába, hogy átöltözzek. Bár Jimin pulcsija miatt nem láttam a halóinget, de mindenféleképpen le akartam venni.

Kivettem egy trikót meg egy rövidnadrágot a bőröndből, s elindultam a fürdőbe.

Átöltöztem, majd visszaigyekeztem a szobába.

Benyitottam, s megláttam Jimint…meztelenül.

Háttal állt nekem, csak fejét fordította felém meglepetten. Mielőtt testével is fordult volna, szám elé kaptam a kezem, s becsaptam az ajtót.

Szívem egyre gyorsabban dobogott, fejem pedig még vörösebb lett.

Pár másodperc múlva, kinyitotta az ajtót.

-Most már bejöhetsz. –kuncogott.

-Ne haragudj, nem tudtam, hogy bent vagy….-kullogtam lehajtott fővel.

-Ugyan, semmi gond. Végülis, csak a fenekemet láttad meg.

Még jobban lehajtottam a fejem, hogy ne lássa mennyire vörös vagyok.

Odalépett elém.

-Semmi gond. Nem nagy cucc, nyugodj meg. –emelte fel a fejemet.

-De-de-de…én-én…-dadogtam a zavarodottságtól.

-Tudod mit, -hunyorította össze szemeit- hogy kvittek legyünk, vedd le te is a nadrágodat, hadd lássam a feneked.

-Hé…-ütöttem meg.

-Csak viccelek, te buta. –nevetett.

Én is elmosolyodtam.

-Na gyere, aludjunk. –húzott magával.

Az ágya mellett le volt terítve egy pokróc, egy vastagabb takaró, meg néhány párna.

-Jó éjszakát. –nyomott egy puszit a homlokomra, majd leült a földre.

-Ugye te ezt most nem gondolod komolyan? –mutattam a körülötte lévő ágyneműkre.

-Elég sokat mocorgok este… nem szeretném, ha miattam rosszul aludnál.

-Ugyan már, -dobtam fel a párnákat az ágyra- nem fogom hagyni, hogy a földön aludj.

Felszedtem a pokrócot, összehajtottam, s leraktam az ágy mellé, mert nem fért már el sehol. Jimin addig leült az ágyra, s nézte ahogy ügyködök a cuccokkal.

-Na, kész. –rendeztem el a takarót is.

-És, ha nem bírok magammal? –húzott oda magához, huncut mosollyal az arcán.

-Hát, bírjál. –karoltam át nyakánál.

Még közelebb húzott, mire én beleültem az ölébe. Megcsókolt, ezáltal nyelve újra számban kalandozott. Hátradőlt, én pedig mentem vele együtt. Megfordított, hogy én legyek alul, s folytatta ajkaim kényeztetését.

Levetette magáról felsőjét, majd rólam is.

Kicsivel később már melltartóm kapcsát birizgálta, miközben folyamatosan csókolt.

-Jimin…-nyöszörögtem- bírj magaddal…

-De nem megy…

12. fejezet

Leállította a motort. Egy magas épület előtt parkolt le. Natsura néztem értetlenül, de ő csak mosolygott.

-Üdv nálunk. –tárta ki előttem az ajtót Jimin.

Rengeteg pár cipő és néhány koszos póló, alsógatya, zokni került látószögembe.

-Várj, itt lakik az egész banda? –kérdeztem.

-Eltaláltad. –válaszolta Hoseok.

Hatalmas volt az egész. Csak a nappali és a konyha volt akkora, mint az egész házunk Japánban. Bár nem csodálkozom. Elvégre heten vannak.

-De miért hoztatok ide?

-Mert mostantól egy darabig itt fogsz lakni.

-Várj, mi…-Jimin nem várta meg, míg befejezem, újból megfogta a kezem és felhúzott magával az emeletre.

-Kumiko, elmegyünk Hoseokkal a cuccainkért. –kiáltott utánam Natsu.

A következő pillanatban már azt hallottam, ahogy becsukják maguk után az ajtót.

-Ez a mi szobánk J-hopepal. –nyitott be egybe a sok közül.

Megpillantottam két ágyat a szoba két sarkában, köztük egy szekrénysort, s mindkettő előtt egy-egy íróasztalt. Elég kis helység volt, de két embernek megfelelt.

-És hol vannak a többiek?

-Két másik szobában, közvetlen mellettünk.

-Nem úgy értem.

-Hanem? –kérdezte.

-Most hol vannak?

-Jah…hát…valószínűleg még Angliában.

-Angliában? Milyen nap van? –faggattam.

-Péntek.

-Te jó ég, de hát neked is velük kéne lenned! –néztem rá meglepetten.

-Kéne. –nevetett.

-Mikor jöttél haza?

-Tegnap. Reggel. Natsu telefonált, hogy eltűntél, így a lehető leghamarabbi géppel jöttem. Hoseok pedig velem tartott. –sétált közelebb.

-És mi lett a koncertekkel? Kihagytad? –aggódtam.

-Nem, dehogyis. –mosolygott- Csak az első 3 napban koncerteztünk, utána meg várost néztünk, de bevallom őszintén, nem fogott meg annyira Anglia.

Nagyot sóhajtottam. Örülök, hogy nem hagyott ki miattam egy koncertet se.

-És nem lesz gond, hogy előbb eljöttetek?

-Nem. Ne aggódj.

Ráhelyezte kezeit a csípőmre, majd átkarolt, s lassan összefonta ujjait a derekamnál.

Belenéztem a szemeibe. Azokba a szemekbe, amelyek olyan magabiztosságot és erőt árasztottak, hogy rendesen kirázott a hideg.

Ám volt még egy kérdés, amire eddig nem kaptam választ. Muszáj volt kiderítenem mit felel rá.

-Jimin…

-Mondd.

-Kérdezhetek valamit?

-Persze. Mi az?

-Mi történt közted és Minhyuk között? –félve pillantottam rá.

Vett egy mély levegőt, s leültetett maga mellé az ágyra.

-Minhyuk és én –kezdett bele a történetbe- mostohatestvérek voltunk. Az apja elvette anyámat feleségül, amikor nyolc éves lehettem. Egyetlen édestestvérem a nővérem volt, aki 5 évvel idősebb nálam. Néhány év múlva, amikor már betöltöttem a tizenkettedik életévem, arra keltem fel az éjszaka közepén, hogy Minhyuk apja, Dongchan kiabál anyámmal. Másnap anyám kórházba került, több szúrt seb miatt. Persze rájöttem, ki okozta neki a sérüléseket. Alig néhány óra múlva telefonáltak a kórházból, hogy nem tudták megmenteni anyámat. Elvérzett. –könnyek szöktek szemébe- Két napig csak sírtam. Bezárkóztam a szobámba és meg akartam halni. Aztán egyik nap este… Nővérem hazajött a munkából, s hallottam, ahogy a konyhában veszekednek Dongchannal. Minhyuk akkor még nem volt otthon.

„Baleset volt! Soha nem ártottam volna neki!” hallatszott odakintről.

Ezután nővérem sikolyára lettem figyelmes. Kinyitottam az ajtót, ám mielőtt elindultam volna hozzá, kivettem anyám pisztolyát a fiókból, ugyanis rendőr volt azelőtt. S lassan megközelítettem a konyhát.

Dongchan kést szorított nővérem nyakához, s közben ordítozott hozzá. Felemeltem a fegyvert, s kértem, hogy engedje el a testvéremet, de ehelyett csak kinevetett, mire én rászegeztem a fegyvert. Ittasan dűlöngélt Seohyunnal jobbra-balra, majd mielőtt elvágta volna a torkát, lőttem egyet. Nem voltam biztos benne, hogy jó helyre célzok-e, hisz nem fogtam még azelőtt soha fegyvert a kezemben, de reménykedtem, hogy a megfelelő személyt találom el.

Dongchan összeesett. A vállát találtam el. Miközben leszorította sebét, nővérem lábába állította a kést. Nekem nem kellett több, újabb lövést adtam le. Egyenesen a mellkasába.

Eldobtam a pisztolyt, s odafutottam nővéremhez, aki sírva ölelt át. Folyt a könnye, mint a patak, egyrészt a fájdalomtól, másrészt a félelemtől.

Ezután tárcsáztam a mentőket és a rendőrséget. Bevallottam mindent. Én öltem meg Dongchant. Viszont a zsaruk önvédelemnek állították be. Minhyuk az éjszaka közepén ért haza. A rengeteg szirénázó autó láttán, azonnal berohant a lakásba. Meglátta apját, vérbefagyva, s megesküdött az életére, hogy bosszút fog állni. Aztán soha többet nem láttam.

Néhány nap múlva nővéremmel kiköltöztünk a házból, s kerestünk egy olcsó albérletet. Majd tizenöt évesen csatlakoztam a BigHit-hez, s elkezdtem az új életem. Azt hittem vége lett az egésznek, és eltemethetem a múltat…

-Sajnálom anyukád. –mondtam szomorúan.

Megszorította a kezem, s bólintott egyet.

-S aztán, hogy Natsume megemlítette a srácot, akivel találkoztál, rájöttem, hogy még nincs vége. Ameddig ő vagy én meg nem halunk, sose lesz vége.

-De jól cselekedtél. Azt tetted, amit kellett. Nem vagy gyilkos. Megmentettél két életet. S örülök, hogy most itt vagy mellettem. Annyira aggódtam érted… -előtörtek könnyeim.

-Kumiko, -helyezte kezét az arcomra, magafelé fordítva ezzel- sajnálom, hogy ezt tette veled.

-Vége van?

-Vége van. –bólogatott megkönnyebbülten.

Ezután közelebb húzódott hozzám, s szerényen mosolyogva megindult fejével felém.

Lágy csókot nyomott ajkaimra.

Nem szakadt el tőlem, sőt, beledugta nyelvét a számba és úgy kényeztetett tovább.

 A szívem zakatolt.

Soha nem éreztem ilyet azelőtt. Senki iránt nem tápláltam még ennyi szeretetet. Most éreztem igazán, hogy valaki törődik is velem. Szeretem őt. Igen. Most már tisztán érzem. Szeretem Jimint.

11. fejezet

Újra magamra hagyott. Elfogyasztottam az édességet, aztán meg csak egyedül vártam a sötétben.

Teltek az órák, én pedig magam elé meredve bámultam, amíg fél hetet nem mutatott az óra.

Ekkor megfogtam a fekete csipkés anyagot, s magamra öltöttem.

Remegő kézzel markoltam bele a sötét hálóingbe. Féltem. Rettenetesen féltem.

Nyikordult az ajtó, Minhyuk egy matracot cipelve tért vissza hozzám. Ledobta a földre, majd közelebb húzta hozzám.

-Itt akarod csinálni? Ebben a mocsokban? –utaltam a koszos, saras, néhol nedves padlóra.

-Sajnálom, de nem vihetlek fel. Még nem. Amúgy jól nézel ki. –tekintett rám.

-Ugye nem azt várod, hogy megköszönjem?!

-Ne legyél megint ilyen ellenszenves! -parancsolt rám.

Bilincset rakott csuklóimra, lábamat pedig eloldozta.

-Ezt meg minek? –néztem a bilincsre.

-Csak gondoskodom róla, hogy ne tudj elszökni.

Megfogta a karom, s ledöntött a matracra. Fölémkerekedett, s elkezdte csókolgatni a nyakam. Reszkettem, s folyamatosan rázott a hideg, amikor nyelve bőrömhöz ért.

Kezdett egyre lejjebb haladni csókjaival. Egyik keze erősen megmarkolta a fenekem, mire én felnyögtem. Könnyes szemekkel tűrtem tetteit.

Éppen a hasam tájékán járt szájával, amikor meghallottam egy szirénázó autót.

Minhyuk egyből felkapta fejét, leszállt rólam, majd elővett egy pisztolyt valamelyik dobozból.

Mozgást hallottam fentről, balszerencsémre Minhyuk is figyelmes lett rá, s hajamnál fogva elcibált maga elé. A pisztolyt a fejemhez fogta, mire légzésem felgyorsult.

-Szóltál a zsaruknak?! –alkarját nyakam elé helyezte, majd erősen hozzányomta torkomhoz.

-Nem! Nem is tudtam volna. –kapkodtam levegőért.

Valaki belökte az ajtót. Minyhuk még jobban odaszorította halántékomhoz a fegyvert.

-Minhyuk, -hallatszott egy hang a sötétben- engedd el őt.

-Mégis miért tenném? Hogy neked jó legyen? Ha jót akarsz magadnak, akkor visszafordulsz és engeded, hogy tegyük a dolgunk. Ha nem, akkor se a tiéd, se az enyém nem lesz Kumiko. Meg fogom ölni.

-Nem ő kell neked. –felismertem az illetőt.

-Jimin! Menek- fojtotta el szavamat Minhyuk.

-Kussolj! –tette hozzá.

-Hagyd békén Kumikot. Nem ártott neked semmit. Rám haragszol. Rendezzük le kettőnk közt, őt meg engedd el. –közelített egy pisztollyal a kezében.

Könnyes szemekkel hallgattam végig párbeszédüket.

-Nem. Nem fogom elengedni.  Nem engedem, hogy veled, egy gyilkossal éljen!

-Nem vagyok gyilkos!

-Akkor meséld már el, mit tettél apámmal!

-Apád csak azt kapta, amit megérdemelt.

-Akkor mindjárt megmutatom mit kellett átélnie! –tartotta a fegyvert Jimin felé.

Behunytam a szemem. Sós könnyek gördültek le arcomon. Hangom elcsuklott. Lélegzetvételem akadozott.

Elsült a fegyver.

Éreztem, ahogy Minhyuk kezei eleresztenek, majd egy puffanó hangot hallottam mögülem.

Lassan kinyitottam a szememet, s megláttam Jimint, gőzölgő fegyverrel a kezében. Számhoz kaptam a kezem, s odafutottam hozzá.

-Shh…semmi baj. –ölelt magához.

Belemartam felsőjébe, fejemet mellkasához nyomtam.

-A-annyira féltem. –dadogtam.

-Sajnálom. Nem kellett volna elmennem.

-De itt vagy. Eljöttél értem. Megmentettél. –zokogtam tovább.

Lejöttek a rendőrök, s kivitték Minhyukot a házból. Tiszta vér volt.

Jimin kikísért az udvarra, ahol megláttam Natsut és Hoseokot, akik körmüket rágva álltak odakint. Amint megpillantottak, el kezdtek rohanni felém.

-Kumiko! –ölelt át sírva Natsu.

-Kumiko, minden rendben? –kérdezte aggódva J-hope.

-I-igen. Most már igen. –szipogtam.

Odalépett hozzánk egy rendőr.

-Kisasszony, uram, feltehetnénk önöknek néhány kérdést? –kérdezte tőlem és Jimintől.

-Uhm. –bólintottam.

Mindenre a lehető legpontosabb választ adtam.

Elmondták, hogy Minhyuk súlyos vérveszteségben elhunyt miután kihozták az alagsorból. Majd miután Jimin elmondta a párbeszédüket szóról-szóra, önvédelemnek tudták le Jimin lövését.

-Köszönjük. Távozhatnak.

-Gyere, menjünk haza. –fogta meg kezemet a hősöm.

Rámadta hosszúujjú felsőjét, hogy hacsak minimálisan is, de csökkentse remegésemet.

Beültünk négyen a kocsiba, ő vezetett.

-Itt kellett volna lefordulnod. –mutattam ki az ablakon.

-Ugye nem gondolod komolyan, hogy ezek után visszaviszlek oda?! –mosolygott szerényen.

Na jó, de akkor hova megyünk?

10. fejezet

Később újra lejött hozzám Minhyuk. Még mindig összekuporodva támasztottam a falat.

-Kumiko, ne haragudj. Nem akartalak megütni. –guggolt le elém- De ha nem viselkedsz szépen, ezt fogod kiváltani belőlem. Azt hittem leszel olyan kedves velem, mint az anyád, de…

-Mégis honnan ismered az anyámat?! –kaptam fel a fejemet.

-Találkoztam vele… -bökte ki nagy nehezen.

-És hol?

-Még Japánban.

-Mit kerestél te Japánban?

-Az unokatestvéremhez igyekeztem, amikor megláttam anyukád. Elejtett néhány iratot az utcán, így hát odamentem segíteni összeszedni azt. Aztán elkezdtünk beszélgetni… Elárultam neki, hogy koreai vagyok, mire ő megemlítette, hogy a lánya néhány nap múlva Szöulba fog repülni. Elmondta, hogy Kumikonak hívnak, mutatott rólad egy fényképet, s remélte, hogy összefutok veled. Aggódott érted.

-Na persze….majd pont az anyám fog értem aggódni…

Nem az a fajta szülő, aki aggódik a gyerekéért. Inkább az ellenkezője. Akkor örül, ha minél távolabb vagyok tőle.  Hiszen nem szeretett soha életében. Amikor tíz éves voltam összejött valami palival, mert apám nem volt elég neki. Ezután apámmal éltem tovább. Kettőjük közül ő volt az, akit szerettem és tiszteltem. Ő volt az aki törődött is velem. Képes volt eljönni értem az éjszaka közepén bárhova. Bezzeg mikor anyám megtudta, hogy elutazok, egyből úgy akart viselkedni, mint egy szerető szülő. Bár, szerintem legbelül örült, hogy nem fog látni egy darabig.

-Szerintem megkedvelt. –zavarta meg gondolatmenetemet mosolyogva.

-Szerinted ez engem hol érdekel? –kérdeztem flegmán- Kezet foghatsz vele. Te is olyan romlott vagy, mint ő.

-Ne beszélj így. Ő egy kedves nő. Neked is olyannak kéne lenned, mint neki. De te szinte egyből lekoptattál, amint hozzádszóltam.

-Mivel szarul kezdted el a mondanivalódat. Meg amúgy se érdekelsz. –vetettem oda neki nyersen.

-Sajnálom, hogy így érzel. De hidd el, hamar belém fogsz szeretni.  Ugyanis én szeretlek. Az első pillanattól kezdve, amint megláttalak. És nem foglak elengedni, míg te nem viszonzod ezt. De csak úgy szólok, hogyha az enyém nem, akkor másé sem leszel.

-Te őrült vagy. Bezársz ide, megkötözöl, és még elvárod, hogy szeresselek? Hát elmondom szépen, hogy ne is erőlködj. Csak az idődet pazarlod azzal, hogy itt tartasz. Soha nem fogok szeretetet táplálni irántad. Inkább fejbe lőném magam, minthogy szeressek egy ilyen férget.

-Ezeket csak azért mondod, mert érzel valamit Jimin iránt. Gondolom nem ismered a múltját. De ne aggódj, –helyezte kezét a combomra- miután ő már nem létezik, én leszek az egyetlen számodra.

-Ne érj hozzám! –szóltam rá.

-Pedig jobb lesz, ha hozzászoksz…kedvesem. –vigyorától kirázott a hideg.

Felállt, s távozott. Mégis mit tett Jimin, amiért ennyire végezni akar vele?

Elaludtam. Nem tudom mennyi lehetett az idő, de feltételeztem már éjszaka volt.

Amikor felébredtem, egy csipkés rövid hálóing, egy karóra, s egy üzenet hevert mellettem.

Az üzenetben az állt: „Este hétig öltözz át. Ha jó leszel, nem bántom a barátodat.”

Kezeimre pillantottam, melyeket immár nem szorított lánc, ám a bokám oda volt bilincselve az egyik vascsőhöz.

Mivel egyberuhában mentem vásárolni mielőtt idekerültem, így még most is az volt rajtam, szóval az átöltözéssel nem lett volna probléma.

Vetettem még egy pillantást a hálóingre. Ha felveszem, nem bántja, igaz? Ezt kell tennem, ha meg akarom védeni Jimint. De félek… Azt akarja velem csinálni? –futottak át a gondolatok az agyamon.

Az óra delet ütött. Minhyuk pedig visszatért hozzám, a rabjához.

-Tessék. –nyújtott felém egy csokit és egy palack vizet.

Elfordítottam a fejem.

-Na ide figyelj, nem hiába oldoztam el a kezed. Vedd el szépen!

Odanyújtottam a tenyeremet.

-Szükség lesz az energiádra este. –mosolygott.

-M-mégis mit akarsz velem csinálni?

-Ne mondd, hogy nem egyértelmű.

Nagyot nyeltem. Hiszen én még soha nem voltam úgy férfival.

-És, ha megteszem… nem fogod bántani Jimint? –motyogtam.

-Nem fogom.

Ezt kell tennem, igaz?

-Este visszajövök. Addig vedd át a ruhát. –vigyorgott.

9.fejezet

Egy koszos, szürke helyen ébredtem. Hűvös volt, a napfény nem is sütött be sehol. Csak egy izzó pislákolt a fejem fölött. Kezeim meg voltak kötve egy rozsdás lánccal, a padló hideg volt, s levegőt is alig lehetett kapni a dohos szag miatt. Miközben küzdöttem a levegővétellel, ajtónyikorgásra lettem figyelmes.

Egy alak közeledett felém a sötétben.

-Jó reggelt. –mondta.

Felnéztem, s megpillantottam az illető arcát. Azt az ismerős arcot, amivel tegnap már találkoztam.

-MINHYUK?! –kiáltottam lesokkolva- HOL VAGYOK? MIT AKARSZ TŐLEM?

-Szóval emlékszel rám. –mosolygott.

-Válaszolj a kérdésre!

-Ejnye! Így kell beszélni a házigazdával?

-Mi a francról beszélsz? Hol vagyok?

-Az alagsoromban. –válaszolta teljes nyugodtsággal.

-És mit keresek itt? Miért hoztál ide? –kapkodtam szaporán az oxigénért.

Sóhajtott.

-Itt biztonságban vagy. Nem hagyom, hogy bajod essen. Nem találkozhatsz többet azzal a gyilkossal!

-Mégis kiről beszélsz?

-Tudod te. Arról a jómadárról, aki miatt kiment a bokád.

-Jimin? –gondolkoztam hangosan.

-Ő! Na látod, te is tudod, hogy ő okozott neked bajt.

-Nem miatta történt. Hagyd ki ebből! Amúgy meg honnan tudod, hogy kibicsaklott a bokám? Követtél?!

-Igen…követtelek. De csak a saját érdekedben. Én meg akartalak védeni.

-És mégis mióta?

-Mióta –elkapta a tekintetét- megláttalak a reptéren. Olyan szép voltál. Azt szerettem volna, ha jól érzed itt magadat, de úgy látszik elkéstem. De ne aggódj –simította végig az arcom- mellettem biztonságban leszel.

-Vedd le rólam a kezed. –suttogtam.

-Hogy mondod? –kérdezett vissza.

-Vedd le rólam azt a kibaszott kezed! –kiabáltam rá.

-Na-na. –mozgatta előttem mutatóujját jobbra-balra- Nem szabad ilyen csúnyán beszélnie egy lánynak.

-Leszarom! Leszarom mit beszélsz. –vágtam rá- Inkább oldozz el, és felejtsük el ezt az egészet. Nem fogok köpni a zsaruknak, csak engedj el!

-Nem hagyhatom, hogy elmenj. Még nagyobb bajod esne. Itt maradsz. Velem. –mosolygott.

-Meddig akarsz itt tartani?

-Ameddig szükséges. Ameddig el nem távozik a barátod. Ameddig nem gondoskodom róla.

-Ne…kérlek…csinálj velem bármit, amit csak akarsz…de őt hagyd ki ebből az egészből! –gördült le egy könnycsepp az arcomon.

-Édes vagy, amikor sírsz. De neki bűnhődnie kell egy s másért. –s elindult arra, amerről jött.

-Felfordul tőled a gyomrom! Hagyd őt békén! –kiáltottam utána könnyeimmel küszködve.

Nem kaptam választ. Bezárult az ajtó.

Egyedül voltam a helységben. Megkötözve, szánalmasan. A pislákoló fény hamarosan kialudt. Hűvös volt, és fáztam. Csak könnyeim melegítették az arcomat. Nem bírtam visszafogni érzéseimet. Nem is akartam.

Újabb és újabb könnyek törtek a felszínre. Talán már órák óta itattam az egereket. Úgy sírtam, mint még eddig soha. És most nem azért, mert elvették a nyalókám, vagy megütöttek. Nem magam miatt sírtam. Hanem mert aggódtam…Jiminért.

Kisírt szemekkel néztem körbe az alagsorban. Minhyuk hamarosan visszatért egy tálcával a kezében.

-Tessék, egyél valamit. –helyezett le elém valamiféle tésztát.

-Mégis hogy? Meg van kötve mindkét kezem.

-Akkor majd én megetetlek. –vigyorgott hátborzongatóan.

Fogott két evőpálcikát, s feltekerte rájuk a tésztát.

-Hami. –nyújtotta számhoz.

Elkaptam a fejem. Nem hagytam, hogy egy ilyen elmebeteg etessen meg.

-Egyél szépen! –fordította vissza a fejem erőszakosan, majd belém tuszkolta az ételt.

-Na látod, tudsz te szépen is viselkedni.

-Oldozz el. –dünnyögtem.

-Hmm? Minek?

-Oldozz el és megeszem magamtól.

-De amint egy gyanús mozdulatot teszel, visszateszem a láncot. Ne is próbálj ellenállni. Rossz vége lesz, ha átversz.

Óvatosan levette rólam a rozsdás láncot, viszont ahelyett, hogy engedelmeskedtem volna neki, el kezdtem futni a kijárat felé.

Rángattam az ajtót, de az sehogy se akart kinyílni.

-SEGÍTSÉG! –kiáltoztam.

Vertem az ajtót, ahogy csak tudtam, de hiába. Minhyuk már a hátam mögött volt, s hajamat cibálva nekilökött a falnak.

-Tudod, ha szót fogadnál, könnyebb dolgod lenne. –tette hozzá.

-Nem fogok engedelmeskedni egy ilyen rohadéknak, mint te!

Orrlyukai kitágultak, ökölbe szorította kezeit, s elindult heves léptekkel felém.

-TE BÜDÖS RIBANC! –ordította.

Megragadta mindkét csuklóm, s visszarángatott a láncokhoz.

Nekidobott a falnak, mire nyögtem egyet, s összegubóztam a hideg kövön. Nem tudtam mit tenni. Erősebb volt nálam.

Újból megkötözte kezeim, majd ujjaival államnál fogva magafelé fordított.

-Most már jó leszel?

-Dögölj meg! –s dühömben leköptem.

Letörölte nyálam az arcáról, s hangja egyre erőteljesebb lett.

-Viselkedj, te kurva! –s tenyere akkorát csattant az arcomon, hogy újra előtört belőlem a sírás.

Nekidőltem a falnak, s térdeimet felhúzva elkezdtem zokogni.

Hallottam, ahogy Minhyuk hangos léptekkel elindul kifelé.

Jimin…kérlek…vigyázz magadra.