15. fejezet

Natsu POV

Miután Kumiko visszatért közénk, annyira megkönnyebbültem. Amíg nem tudtam mi van vele, merre van, él-e még, addig csak sírtam, mint az állat.

Ő a legjobb barátnőm, szinte már a testvérem, mégis megfosztottak tőle. Egész kicsi kora óta ismerem, s az első pillanattól kezdve jóba voltunk. Vele mentem mindenhová, ő a másik énem. Mindig megértett, és ott volt nekem, még akkor is képes volt átjönni és vigasztalni, amikor hajnalban felhívtam, hogy szakított velem az akkori barátom. Nem kellett várnom két percet sem, ő már kopogtatott az ajtón. Rengeteg jó tanácsot adott már, jobbakat, mint én neki, pedig én vagyok az idősebb. Bár észben és IQ szinten nagyban fölöttem van. Mindig azzal szivattam, hogy stréber, de csak irigy voltam, mert neki jobban fog az agya. Habár nagyot néztem, amikor kiderült, hogy össz-vissz két órát tanul egy nap, míg én minimum négyet.

Felhívtam Jiminéket, nem törődve a külföldi telefonhívás árával, hogy Kumiko eltűnt. Könnyeimmel küszködve próbáltam neki értelmesen elmagyarázni a dolgokat. Hangján éreztem, hogy kétségbe esett. Azt mondta a leghamarabbi géppel hazajön.

Így is lett.

Másnap megérkezett, s Hoseokkal együtt beállított az ajtón. Sírva rohantam oda Hopehoz, aki azonnal karjaiba fogadott.

Ezután Jimin arról kérdezgetett, hogy találkoztunk-e valakivel a napokban. Rá akartam vágni, hogy nem, de aztán eszembe jutott az a srác, aki Kumikoval beszélgetett. Hosszas gondolkozás után kiböktem a nevét, mire Jimin egyből elsápadt. „Hívjuk a rendőrséget! Most!” –megijedtem hangnemétől. Imádkoztam, hogy barátnőmnek ne essen bántódása.

(…)

Szerencsére épségben visszakaptuk. S mivel Minhyuk egy elég elhagyatott helyre hozta, a rendőrökön kívül, nem volt ott más. Nem kavart nagy port az ügy, reméltem nem is fog.

 Aztán mind elmentünk a fiúkhoz, majd Hopepal visszatértünk a hotelba a cuccainkért.

-Ho-Hoseok…-léptem oda hozzá, miközben hajtogatta a ruháimat- Köszönöm, hogy most itt vagy…vagytok. Nem tudom mihez kezdtem volna nélkületek. Nagyon hálás vagyok, hogy visszajöttetek.

-Tudod, hogy ránk számíthatsz. –mosolygott.

Megfogta a kezem, majd közelebb húzott magához.

-Most már ne szomorkodj, oké? –súgta a fülembe.

-Oké. –sóhajtottam.

-Szeretném újra látni azt a gyönyörű mosolyodat. –nézett bele íriszeimbe.

Nem kellett elismételnie, már villantottam is fogsorom.

-Na erről beszéltem én. Mostantól ezt az énedet szeretném látni minden nap.

-A mosolygós Natsumét?

-A boldog Natsumét.

Elpirultam.

-Szóval… Natsume mitől lesz igazán boldog?

-A rámentől. Imádja a ráment.

Felkacagott.

-Akkor vacsira olyat eszünk.

-Támogatom az ötleted.

-Esetleg még valami, amitől jobb kedve lesz?

-Imádja az öleléseket.

-Tőlem is?

-Tőled a legjobban. –csúszott ki a számon. Kidüllesztettem szemeimet, majd egyik kezemmel befogtam a számat, s a föld felé szegeztem tekintetemet.

Újból felnevetett, majd vékony ujjai államnál fogva felemelték vörös árnyalatú kobakomat.

-Ennek örülök. –mosolygott.

Bal kezét csípőmre helyezte, míg a jobbal végigsimított arcomon.

-J-hope…én…

Ajkait rátapasztotta az enyémre.

Csókjától libabőrös lettem, a szívem már majdnem felrobbant. Aztán rátett még egy lapáttal, miután elszakadt ajkaimtól:

-Szeretlek.