25. fejezet

 -Elmegyek a boltba, veszek holnapra valamit főzni. Kérsz valamit? –kérdezi anyám.

-Nem. –rázom a fejemet.

-Egy óra múlva jövök. –s már indul is az autó felé.

Körülbelül három óra telt el, mióta Taehyung elment. Beesteledett. Mégis hogy értette azt az utolsó mondatát? „Talán azért, mert szeretlek?” Hogy mondhatott nekem ilyet? Az utóbbi órákban ezen gondolkoztam, legalább kicsit kiverte a fejemből Jimint. Egészen eddig a percig… gratulálok Kumiko, most muszáj volt eszedbe juttatnod Őt? De hisz mit is várok magamtól… még éjjel is róla cikáznak a gondolataim.

Csengetnek. Mégis ki lehet az ilyenkor? Ajtót nyitok.

Egy fekete kapucnis alak jelenik meg előttem, lehajtott fővel.

-Segíthetek valamiben? –kérdem  félénken.

-Beszélhetnénk?

-Mégis miről? –ismerem én ezt a fickót egyáltalán?

-Kettőnkről. –emeli fel fejét. Kirajzolódnak előttem tökéletes arcvonásai, kidörzsölt szemei és kiszáradt ajkai, amelyeket még, ha akarnék sem tudnék elfelejteni. Elképedem egy percre, amint meglátom, de aztán feléled bennem az a mértéktelen harag és bánat, amit bennem hagyott.

-Menj innen. –csuknám be az ajtót, de kezeivel visszatolja azt.

-Kérlek, Kumiko. Beszélnünk kell!

-Nekem nincs miről beszélnem veled! TŰNJ INNEN! –s végül sikerül rázárnom az ajtót. Egy kis ideig hallom, ahogy odakintről azt kiabálja „Engedj be!” meg „Beszélnünk kell!”, de nem érdekel. Nem akarom hallani a hazugságait.

Végül abbamarad odakint a zaj és elcsendesül minden. Elment? Kinézek az ablakon, de nem látom őt. Tényleg elment?

-Kérlek. –hallom magam mögül a hangját. Megfordulok, s immár itt áll bent a házban. Újra lesokkol a látványa.

-M-mégis hogy jutottál be?!

-A hátsó ajtón keresztül.

-Honnan tudtad, hogy van egy hátsó ajtó?!

-… Taehyung mesélte…

Szóval ezért volt itt Taehyung. Remek. Csak felderíteni jött a házamat.

-Menj innen! –mondom neki újra.

-Meg szeretném magyarázni a történteket! –közeledik felém.

-Nem vagyok kíváncsi a magyarázatodra! TŰNJ EBBŐL A HÁZBÓL! –kiáltom. Néhány könny akarva-akaratlan legördül az arcomon.

-El szeretném mondani mi is történt valójában. –megfogja a kezemet.

-Nem érted meg, hogy nem vagyok kíváncsi rá?! Tökéletesen láttam mi történt! Most mégis minek kellett idejönnöd? Hogy jobban fájjon? NEM AKARLAK LÁTNI, HAGYJ BÉKÉN! MEGÉR-

Lesmárol. Lefogja szorosan a kezeimet, s ajkát az enyémhez nyomja. Nyelvét mohón átdugja a számba, s nem ereszt. Elkezdem rángatni végtagjaimat és próbálok kiszabadulni csókjából, de csak sikertelenül vergődöm könnyek közt.

Elválik a számtól.

-H-hogy tehetted ezt?! –kiabálom.

-MOST MÁR VÉGRE FIGYELSZ RÁM?! –ordít.

Lesütöm pilláimat, s csendes zokogásban török ki. Lehajtom a fejemet, nem akarom Őt látni.

Közelebb jön és magához ölel, érzem ahogy átjár a melegsége, ahogy kezével átkarolja derekam és hozzányom mellkasához. Kezeimet magam mellett lógatom, tudom, hogy hiábavaló lenne megint küszködnöm, hogy kiszabaduljak izmos karjai közül, úgyis ő az erősebb és ő nyerne megint csak.

-Kérlek, Jimin… hagyj békén. –kérem remegő hangon.

-Meg kell hallgatnod. –nem adja fel.

Nem válaszolok semmit, csak állok ott hozzászorítva és belélegzem az illatát.

-Felhívott. Azt mondta találkozzunk aznap, de én nem akartam. Azt mondta tud a barátnőmről és, ha azt szeretném, hogy ne ártson neked, akkor legyek ott fél hétkor abban az étteremben. Előbb eljöttem edzésről, senkinek nem szóltam… senkinek nem szólhattam. Amikor ő is megjelent, akkor kérdezősködött az állapotomról, a napomról,  meg jópofizott nekem, de én a lényegre tértem.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

-Most őszintén, Yoona. Mit akarsz?

-Azt szeretném, kedves Park Jimin, hogy csináljon velem egy duettet az új albumomra. –mindig is szeretett formális módban beszélni.

-Komolyan? Ezért kellett idehívnod? Ezt nem mondhattam el senkinek? Nevetséges vagy.

-Ó, igen… a másik dolgot meg sem említettem.

-Mi lenne az?

-Szakíts a barátnőddel. –mosolyog.

-Miért tenném? –kérdezem szemöldökömet felhúzva.

Elővesz a kabátzsebéből egy borítékot, abból pedig néhány képet.

-Ezért. –tolja elém a fotókat. Mindegyiken én vagyok és Kumiko, kézenfogva, ölelkezve, akárhogy. –Ha nem szakítasz vele, akkor muszáj lesz belevonnom a médiát a kapcsolatotokba és hidd el, annak nem lesz jó vége. Gondolj csak Namjoonékra.

-Mégis miért akarod, hogy szakítsak vele?

-Jimin… úgy őszintén… neked nem hiányzom? –biccenti oldalra a fejét. Régen ezzel a mozdulattal vett le mindig a lábaimról. Régen.

-Szóval erről lenne szó? Féltékeny vagy?

Lefagyott a mosoly az arcáról. Féltékeny.

-Micsoda? Rá? Én? Ugyan, ne nevettess. Nála én ezerszer jobb vagyok, akárhogyis nézzük. Nem igaz?

-Én Őt szeretem.

-Ugyanmár, dehogyis szereted! –csap az asztalra. –Ennyi idő alatt az ember nem lehet szerelmes. Gondolj csak ránk. Nekünk is több hónap kellett hozzá.

-Azért, mert mi nem illettünk össze.

-Összeillettünk! Nagyon is! Figyelj… én szeretném, ha újrakezdenénk.

-Én viszont nem, Yoona. Nem tudom, hogy gondoltad ezt, de nekem van egy barátnőm, akit szeretek és aki mellett boldog vagyok.

-Boldog?! Mellettem voltál az, én tettelek azzá, gondolj csak vissza! Most, ahogy elnézlek, cseppet sem tűnsz boldognak. Ne hazudj már magadnak, mellettem voltál teljes. Azt akarom, hogy…

Megcsörren a telefonom, félbeszakítva ezzel mondandóját.

-Csak nem a kis barátnőd? –gúnyolódik.

-De igen, éppenséggel ő az. –mosolygom.

-Igen? –szólok bele a telefonba.

-Szia, merre vagy? –kérdezi a vonal túlsó oldalán Kumiko.

Nem mondhatom azt neki, hogy az exemmel egy étteremben, szóval könnyebbnek és egyszerűbbnek látom, ha most nem mondok igazat.

-Még edzésen. –válaszolom.

-Hazudsz. –mondja Kumiko, s az étterem ablaka elé sétál. Teljesen lefagyok. Mégis honnan tudta, hogy itt vagyok?

-Úgy látszik, most nagy bajban vagy. –nevet Yoona.

-Mondd, te tervezted így? –emelem fel hangomat, de ő csak mosolyog.

-Nem fogom hagyni, hogy szétválassz minket! –s kirohanok az étteremből egyenesen Kumiko után.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

-A többit pedig már tudod. –s elenged az öleléséből.

Most legszívesebben adnék magamnak egy pofont. Ha nem vagyok ennyire naiv és makacs, akkor már rég megbeszéltük volna ezt.

-De akkor miért… miért tartottad meg azt a képet? –kérdezem.

-Őszintén szólva magam sem tudom. Talán azért, mert egy emlék volt, amire szívesen gondoltam vissza, mert jó érzéssel töltött el, hogy akkor szeretett valaki. Azonban én nem szerettem őt. Jól esett, hogy volt mellettem valaki, de iránta sosem éreztem úgy, mint irántad. Kumiko, én… -tenyerét arcom köré helyezi, s ujjával egyik fülem mögé simítja szemembe lógó hajtincsemet. –Én szeretlek téged. Én szerelmes vagyok beléd. Kérlek, ne haragudj rám, sajnálom az egészet, hidd el!

-Én… -könnyezem. –én is szeretlek és sajnálok mindent. –nézem bele barna, mosolygós szemeibe.

És megcsókol. Most gyengéden, nem pedig úgy, ahogyan az előbb. Ezt a csókot élvezem és repesek az örömtől, hogy végre… végre hagytam, hogy elmondja az igazat, legyőztem a makacsságomat és a szívemre hallgattam, nem pedig az eszemre.

-Hiányoztál. –ölel meg újra.

-Te is nekem. –ölelek vissza.