~Helyzetjelentés~

Sziasztok~ 

Tudom, régen raktam már fel új részt, ezért írom ezt a kis bejegyzést, amiben megtudhatjátok miért nincsenek fent a további fejezetek.
Az okok:

• költözés
• internethiány 
• nincs elég szabadidőm
• tanulásra koncentrálok

Az utóbbi indok rengeteg időt elvesz az életemből. Korán reggel és késő délután, szinte már este érek hétköznaponként haza. Miután itthon ledobom a tatyóm, mindig hulla fáradt vagyok, pihenek egy kicsit, majd hajnalig nyúzom magamat a tanulással. Ebben közrejátszik az is, hogy későn kezdek el tanulni, ami az én hibám, de csak éjszaka tudok összpontosítani a tantárgyakra. *weird*
Ezt persze ne úgy értsétek, hogy stréber lennék, vagy valami hasonló, erről szó sincs:D Egyszerűen csak nehezen megy az adott anyag berögzülése az agyamba, ehhez kell sok idő, hogy rendesen megtanuljam a dolgokat.
Akárhányszor eltervezem, hogy hétvégén felteszem az új részt, valami közbejön, s gyakran kedvem sincs hozzá, hogy megírjam. De igyekszem, ahogy csak tudok, legkésőbb őszi szünetben leülök, és begépelem a szöveget, mert ez így nem állapot.:D

Köszönöm a figyelmet~

Kumiko-channie

25. fejezet

 -Elmegyek a boltba, veszek holnapra valamit főzni. Kérsz valamit? –kérdezi anyám.

-Nem. –rázom a fejemet.

-Egy óra múlva jövök. –s már indul is az autó felé.

Körülbelül három óra telt el, mióta Taehyung elment. Beesteledett. Mégis hogy értette azt az utolsó mondatát? „Talán azért, mert szeretlek?” Hogy mondhatott nekem ilyet? Az utóbbi órákban ezen gondolkoztam, legalább kicsit kiverte a fejemből Jimint. Egészen eddig a percig… gratulálok Kumiko, most muszáj volt eszedbe juttatnod Őt? De hisz mit is várok magamtól… még éjjel is róla cikáznak a gondolataim.

Csengetnek. Mégis ki lehet az ilyenkor? Ajtót nyitok.

Egy fekete kapucnis alak jelenik meg előttem, lehajtott fővel.

-Segíthetek valamiben? –kérdem  félénken.

-Beszélhetnénk?

-Mégis miről? –ismerem én ezt a fickót egyáltalán?

-Kettőnkről. –emeli fel fejét. Kirajzolódnak előttem tökéletes arcvonásai, kidörzsölt szemei és kiszáradt ajkai, amelyeket még, ha akarnék sem tudnék elfelejteni. Elképedem egy percre, amint meglátom, de aztán feléled bennem az a mértéktelen harag és bánat, amit bennem hagyott.

-Menj innen. –csuknám be az ajtót, de kezeivel visszatolja azt.

-Kérlek, Kumiko. Beszélnünk kell!

-Nekem nincs miről beszélnem veled! TŰNJ INNEN! –s végül sikerül rázárnom az ajtót. Egy kis ideig hallom, ahogy odakintről azt kiabálja „Engedj be!” meg „Beszélnünk kell!”, de nem érdekel. Nem akarom hallani a hazugságait.

Végül abbamarad odakint a zaj és elcsendesül minden. Elment? Kinézek az ablakon, de nem látom őt. Tényleg elment?

-Kérlek. –hallom magam mögül a hangját. Megfordulok, s immár itt áll bent a házban. Újra lesokkol a látványa.

-M-mégis hogy jutottál be?!

-A hátsó ajtón keresztül.

-Honnan tudtad, hogy van egy hátsó ajtó?!

-… Taehyung mesélte…

Szóval ezért volt itt Taehyung. Remek. Csak felderíteni jött a házamat.

-Menj innen! –mondom neki újra.

-Meg szeretném magyarázni a történteket! –közeledik felém.

-Nem vagyok kíváncsi a magyarázatodra! TŰNJ EBBŐL A HÁZBÓL! –kiáltom. Néhány könny akarva-akaratlan legördül az arcomon.

-El szeretném mondani mi is történt valójában. –megfogja a kezemet.

-Nem érted meg, hogy nem vagyok kíváncsi rá?! Tökéletesen láttam mi történt! Most mégis minek kellett idejönnöd? Hogy jobban fájjon? NEM AKARLAK LÁTNI, HAGYJ BÉKÉN! MEGÉR-

Lesmárol. Lefogja szorosan a kezeimet, s ajkát az enyémhez nyomja. Nyelvét mohón átdugja a számba, s nem ereszt. Elkezdem rángatni végtagjaimat és próbálok kiszabadulni csókjából, de csak sikertelenül vergődöm könnyek közt.

Elválik a számtól.

-H-hogy tehetted ezt?! –kiabálom.

-MOST MÁR VÉGRE FIGYELSZ RÁM?! –ordít.

Lesütöm pilláimat, s csendes zokogásban török ki. Lehajtom a fejemet, nem akarom Őt látni.

Közelebb jön és magához ölel, érzem ahogy átjár a melegsége, ahogy kezével átkarolja derekam és hozzányom mellkasához. Kezeimet magam mellett lógatom, tudom, hogy hiábavaló lenne megint küszködnöm, hogy kiszabaduljak izmos karjai közül, úgyis ő az erősebb és ő nyerne megint csak.

-Kérlek, Jimin… hagyj békén. –kérem remegő hangon.

-Meg kell hallgatnod. –nem adja fel.

Nem válaszolok semmit, csak állok ott hozzászorítva és belélegzem az illatát.

-Felhívott. Azt mondta találkozzunk aznap, de én nem akartam. Azt mondta tud a barátnőmről és, ha azt szeretném, hogy ne ártson neked, akkor legyek ott fél hétkor abban az étteremben. Előbb eljöttem edzésről, senkinek nem szóltam… senkinek nem szólhattam. Amikor ő is megjelent, akkor kérdezősködött az állapotomról, a napomról,  meg jópofizott nekem, de én a lényegre tértem.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

-Most őszintén, Yoona. Mit akarsz?

-Azt szeretném, kedves Park Jimin, hogy csináljon velem egy duettet az új albumomra. –mindig is szeretett formális módban beszélni.

-Komolyan? Ezért kellett idehívnod? Ezt nem mondhattam el senkinek? Nevetséges vagy.

-Ó, igen… a másik dolgot meg sem említettem.

-Mi lenne az?

-Szakíts a barátnőddel. –mosolyog.

-Miért tenném? –kérdezem szemöldökömet felhúzva.

Elővesz a kabátzsebéből egy borítékot, abból pedig néhány képet.

-Ezért. –tolja elém a fotókat. Mindegyiken én vagyok és Kumiko, kézenfogva, ölelkezve, akárhogy. –Ha nem szakítasz vele, akkor muszáj lesz belevonnom a médiát a kapcsolatotokba és hidd el, annak nem lesz jó vége. Gondolj csak Namjoonékra.

-Mégis miért akarod, hogy szakítsak vele?

-Jimin… úgy őszintén… neked nem hiányzom? –biccenti oldalra a fejét. Régen ezzel a mozdulattal vett le mindig a lábaimról. Régen.

-Szóval erről lenne szó? Féltékeny vagy?

Lefagyott a mosoly az arcáról. Féltékeny.

-Micsoda? Rá? Én? Ugyan, ne nevettess. Nála én ezerszer jobb vagyok, akárhogyis nézzük. Nem igaz?

-Én Őt szeretem.

-Ugyanmár, dehogyis szereted! –csap az asztalra. –Ennyi idő alatt az ember nem lehet szerelmes. Gondolj csak ránk. Nekünk is több hónap kellett hozzá.

-Azért, mert mi nem illettünk össze.

-Összeillettünk! Nagyon is! Figyelj… én szeretném, ha újrakezdenénk.

-Én viszont nem, Yoona. Nem tudom, hogy gondoltad ezt, de nekem van egy barátnőm, akit szeretek és aki mellett boldog vagyok.

-Boldog?! Mellettem voltál az, én tettelek azzá, gondolj csak vissza! Most, ahogy elnézlek, cseppet sem tűnsz boldognak. Ne hazudj már magadnak, mellettem voltál teljes. Azt akarom, hogy…

Megcsörren a telefonom, félbeszakítva ezzel mondandóját.

-Csak nem a kis barátnőd? –gúnyolódik.

-De igen, éppenséggel ő az. –mosolygom.

-Igen? –szólok bele a telefonba.

-Szia, merre vagy? –kérdezi a vonal túlsó oldalán Kumiko.

Nem mondhatom azt neki, hogy az exemmel egy étteremben, szóval könnyebbnek és egyszerűbbnek látom, ha most nem mondok igazat.

-Még edzésen. –válaszolom.

-Hazudsz. –mondja Kumiko, s az étterem ablaka elé sétál. Teljesen lefagyok. Mégis honnan tudta, hogy itt vagyok?

-Úgy látszik, most nagy bajban vagy. –nevet Yoona.

-Mondd, te tervezted így? –emelem fel hangomat, de ő csak mosolyog.

-Nem fogom hagyni, hogy szétválassz minket! –s kirohanok az étteremből egyenesen Kumiko után.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

-A többit pedig már tudod. –s elenged az öleléséből.

Most legszívesebben adnék magamnak egy pofont. Ha nem vagyok ennyire naiv és makacs, akkor már rég megbeszéltük volna ezt.

-De akkor miért… miért tartottad meg azt a képet? –kérdezem.

-Őszintén szólva magam sem tudom. Talán azért, mert egy emlék volt, amire szívesen gondoltam vissza, mert jó érzéssel töltött el, hogy akkor szeretett valaki. Azonban én nem szerettem őt. Jól esett, hogy volt mellettem valaki, de iránta sosem éreztem úgy, mint irántad. Kumiko, én… -tenyerét arcom köré helyezi, s ujjával egyik fülem mögé simítja szemembe lógó hajtincsemet. –Én szeretlek téged. Én szerelmes vagyok beléd. Kérlek, ne haragudj rám, sajnálom az egészet, hidd el!

-Én… -könnyezem. –én is szeretlek és sajnálok mindent. –nézem bele barna, mosolygós szemeibe.

És megcsókol. Most gyengéden, nem pedig úgy, ahogyan az előbb. Ezt a csókot élvezem és repesek az örömtől, hogy végre… végre hagytam, hogy elmondja az igazat, legyőztem a makacsságomat és a szívemre hallgattam, nem pedig az eszemre.

-Hiányoztál. –ölel meg újra.

-Te is nekem. –ölelek vissza.

24. fejezet

1 HÉT MÚLVA~

Miután sikeresen megműtötték apámat, azt mondták neki az orvosok, hogy még minimum két hétig bent kell maradnia a kórházban. Nem is ellenkezett, örült neki, hogy végre kap egy kis „szabadságot” és kiszabadul a munkája karmai közül egy időre.  Amióta viszont felszálltam a repülőre, folyamatosan Jimin járt a fejemben. Próbáltam nem rá gondolni, apámat helyezni előtérbe, az ő állapotára koncentrálni, de egyszerűen képtelen voltam rá. Jimin minden egyes gondolatomba beférkőzött, minél inkább el akartam felejteni, annál nehezebb volt. Ha körülnéztem magam körül, mindenhol és mindenben őt láttam. Azóta próbálok rájönni, mégis miért tette ezt velem, miért találkozott az exével, miért nem szólt róla, miért tartotta meg azt a képet, miért hazudott nekem…

Ha csak az emlékeinkre gondolok, a sírás kerülget, hogy olyan kevés idő alatt mennyi mindenen mentünk keresztül, hogy mesébe illő volt, ahogy bánt velem, hogy egy az egymillióhoz esélye volt annak, hogy majd pont mi fogunk együtt lenni. Hogy pont Ő és pont Én. Hogy majd pont Ő fog megmenteni Engem, hogy pont Ő fog gondoskodni Rólam, hogy pont Belé leszek szerelmes.

Hiányzik. Rohadtul hiányzik. De muszáj lesz elfelejtenem őt, hiszen nekünk amúgy sem szabadott volna találkoznunk, egy véletlenen múlt az egész.  Mire is gondoltam én? Hogy majd egy idol lesz a pasim? Kumiko,  hogy lehettél ekkora barom?!

Elerednek végül könnyeim, a párnámba tuszkolom az arcomat, s zokogok egymagamban.

Hallom, ahogy valaki végigsétál a folyosón, egyenesen a szobám ajtajáig, majd megáll.

-Kumiko, látogatód érkezett. –szólal meg anyám.

Hogy nekem?! Látogatóm? Mégis ki? Nem tudok senkit sem elképzelni, hogy eljöjjön hozzám, csak Natsut. De ő tegnap volt itt, mert tegnap ért haza. Nem hiszem, hogy eljött volna ma is.

Mindenesetre furdal a kíváncsiság, szóval megtörlöm kisírt szemeimet, és lemegyek megnézni ki is jött.

Lesietek a lépcsőn, s elképedek, amint meglátom, ki is az aki vár engem a nappaliban. Megcsípem magam, hátha álmodom, de nem. Ez a valóság.

-Taehyung?! –kérdem elámulva.

-Szia. –köszönt enyhe mosollyal arcán.

-Mégis mit keresel te itt? Honnan tudtad meg, hogy itt lakom? Mit-

-Szeretnék veled beszélni. Négyszemközt. –vág közbe.

Felsétálunk a szobámba, majd leülünk az ágyamra, miután megtisztítottam azt  taknyos zsepik tömkelegétől.

-Szóval? Mit szeretnél? –nézek rá búsulva.

-Hiányoztál. –ölel át szorosan.

 Nos, erre végképp nem számítottam, de olyan jól esik a közelsége, és hogy belekapaszkodhatok valakibe, végre.

-T-te is. –ölelek vissza.

Hosszú percekig vagyunk így, egymást tartva, egymásba kapaszkodva, míg végül úgy dönt, hogy enged a szorításból és elereszt.

-Azért jöttem, mert… -kezdi- szeretném, ha beszélnétek Jiminnel.

Jimin… Amint meghallom a nevét érzem, hogy nagyot dobban a szivem, de ugyanakkor a fájdalom is belém mar.

-Nekem nincs semmi mondanivalóm hozzá. –hazudom. Még, hogy nincs semmi mondanivalóm hozzá?! A legszívesebben most felpattannék, felderíteném, megmondanám neki, hogy nem tudom kiverni a fejemből, mert annyira nagyon szeretem. De nem tehetem. Azok után, nem.

-De neki van. Kérlek, Kumiko. Egy esélyt mindenki megérdemel.

-Amúgy mit csináltok Japánban? –terelem a témát.

-Most nyaralni jöttünk, kaptunk két hét pihenőt, szóval kiélvezzük. De úgy nem tudjuk, hogy látjuk, Jimin mennyire maga alatt van. Beszélnetek kell!

Képzelem, mennyire maga alatt lehet…

-Mégis te kerestél meg, és nem ő.  Szerintem nem is-

-Mert el sem mondtam neki, hogy tudom hol laksz. –vág újra szavamba.

-Mi? –értetlenül visszakérdezek.

-Nem akartam, hogy tudja, hogy hozzád jövök, annyit mondtam neki, hogy elmegyek a boltba.

-De miért?

-Mert akkor kiverte volna belőlem a szart is csak azért, hogy találkozhasson veled. Szerinted, ha tudná, akkor még otthon ücsörögne egymagában? Előbb én akartam beszélni veled. Muszáj volt.

-De én nem akarok találkozni vele. Se beszélni. Látni sem akarom őt! Menjen vissza Yoonához, engem már nem érdekel! –sajog a szívem, ahogy kimondom ezeket a kegyetlen szavakat.

-Félreértetted a helyzetet! Ahogy én is. Higgy nekem, nem az volt, aminek látszott.

-Jaj, a tipikus közhelyes duma! Taehyung, ha nem akarsz mást mondani, akkor szerintem inkább menj el.

-Szerinted én nem a te pártodat fogtam?! Szerinted nem vágtam képen emiatt?! Szerinted nem ordítottam le a fejét?! DE, igen! –emeli fel hangját, miközben egyenesen szemeimbe néz.

Megszeppenten ülök ott a pamut takarómon, s a padlót bámulom. Nem hiszek neki.

Sóhajt egyet, majd feláll az ágyamról, s elindul az ajtó felé.

-Miért… miért akarsz segíteni rajtunk? –kérdem kissé könnyes szemekkel.

Megáll, majd maga elé mered,  tekintetét a padló felé szegezi.

-Talán azért, mert… szeretlek. –s elhagyja a szobát.