23. fejezet

-Hahó. –lóbálta meg kezét előttem barátnőm- Natsu…hahó.

-Mi? –néztem bambán.

-Jól vagy?

-Persze, ne haragudj, csak elbambultam. –ráztam a fejemet.

-Nagyon elkalandozhattál, ha csak most vettél észre. Már vagy öt perce szólítgatlak.

-Bocsi. –vakartam meg a tarkómat.

-Hmm… -hunyorította össze szemeit.

-Mi az?

-Semmi…semmi…

-Na mondd már! –kíváncsiskodtam.

-Nincsen semmi. –kuncogott.

-Na persze. Mondd már!

-Ugye jól sejtem, hogy ti…

-Hogy mi…?

-Ti lefeküdtetek?

Bumm. Lehet jobban jártam volna, ha nem kérdezősködöm, ugyanis arcomon a legvörösebb szín tündökölt.

-Öm…hát…-dadogtam.

-Ti lefeküdtetek?!

-Izé…

-Ti lefeküdtetek! –kiáltott fel.

-Nem tudtam mit csinálni, oké? Nem tudott tovább várni…ahogy én sem.

-Úristen Natsu! –sikítozott izgatottan- És, milyen volt?

-Az eddigi legjobb. –mosolyodtam el.

-Ezt úgy mondod, mintha annyi pasid lett volna. –nevetett.

-Érted a lényeget.

Bólintott.

-És ti…? –kíváncsiskodtam újból.

-Mi? Nem! Nem.

-Még nem.

-Nekem nem olyan egyszerű ez.

-De egyszer úgyis el kell veszítened.

-Majd egyszer.

-Jiminnel.

-Az majd még kiderül.

-Jut eszembe, mivel akarod meglepni?

-Áh, csak vettem neki valamit.

-Micsodát?

-Egy plüssmacit.

-Csak ennyit?

-Most mit akarsz, csak egy napja vagyunk együtt!

-De már egy hete ismered. Vagy több.

-Oh, szóval akkor vennem kéne neki egy Ferrarit?

-Minimum.

-Bolond. -kacagott.

Kumiko POV

-Na várj egy kicsit. –mondta Natsu, s felviharzott a lépcsőn.

Pár perc múlva visszatért, hátratett kezekkel.

-Ezzel is meglephetnéd Jimint. –nyomott a kezembe egy selymes anyagot.

-Hogyisne! –dobtam oda hozzá, mikor leesett, hogy mi is az valójában. –Még egyszer fel nem veszek egy ilyet!

-„Még egyszer”? -kérdezett vissza.

-Tudod…

-Jaj, ezzel nem akartalak megbántani, ne haragudj. De az már a múlt…

-Nem bántottál meg, de nem akarok semmi olyat látni, ami arra emlékeztet.

-Azért rakd el, hátha meggondolod magad. –került egy félmosoly arcára.

(…)

Eljött az este. Natsu elment a táncedzésre, én pedig epekedve vártam Jiminre…aki nem volt képes felvenni a telefont.

-Miért nem veszed fel? –mondtam ki hangosan, amikor már a harmadik tárcsázásra sem válaszolt.

Aztán valaki kopogott az ajtón. Már majdnem megörültem, hogy végre hazajött Jimin, de aztán belegondoltam, hogy miért kopogna a saját ajtóján?

Kinyitottam, s meglepetésemre egy olyan személy került elém, akire a legkevésbé számítottam.

-Anya?!

-Kislányom! –ölelt át hőn szeretettel az ÉN anyám.

-Mit keresel te itt? –kértem számon.

-Én is örülök, hogy látlak! Annyira aggódtam érted!

-Na persze. Szoktál te olyat?

-Válogasd meg a szavaidat, ha velem beszélsz! Igenis aggódtam. Nem esett bajod? Nem sérültél meg?

-Nincsen semmi bajom. Jól vagyok. Mire fel ez a nagy hűhó?

-Tudom mi történt.

-Mire célzol ezzel?

-Tudom mi történt Minhyuk és közted.

Elámult a szám.

-Honnan tudod?

Hirtelen elkezdett kutatni az –egy vagyonba kerülő- táskájában.

-Innen. –nyújtott át két fényképet.

Az egyiken én vagyok, ahogyan összeszedem az elgurult konzerveket, s Minhyuk közeledik felém. A másikon már Jimin is látható. Egy rendőrautó előtt állunk kézenfogva.

-És kaptam hozzá egy levelet is. –adott át egy darab papírt.

„Hagyd békén!” –ez állt benne. Visszatértem a közös képhez Jiminnel, s észrevettem, hogy a feje körül egy piros karika díszeleg

.

-Mikor kaptad ezt? –kérdeztem.

-Tegnap. Amint megkaptam, már jöttem is, hogy megmutassam. Van ötleted ki írhatta ezt?

-Nincs. De úgy látszik nekem szánták az üzenet tartalmát.

-Ki ez a fiú? –bökött rá Jiminre.

-Jimin. A barátom. Ő mentett meg. Most nála lakok.

-Oh, értem… Nézd, Kumiko, sajnálom, de nem hagyhatlak itt. Ezek után végképp nem.

-Mi? Ne. Várj! Ő vigyáz rám, nem lesz bajom.

-Nem kockáztatok. Kazayawa úr, kérem szedje össze a lányom cuccait.

-Igenis, asszonyom. –lépett ki mögüle egy magas, középkorú férfi. Ő lett volna anyám személyi testőre.

-Anyu, én nem fogom elhagyni Jimint! Szeretem őt!

-Én meg téged szeretlek. Nem akarlak elveszíteni.

-Ezt most komolyan mondod? Mikor lettem én fontos a számodra?

-Mindig az voltál.

-Ne nevettess már.

-Nézd, tudom, hogy rengeteg hibát követtem el. Tudom, hogy nem voltam jó anya. Rájöttem, oké? De hidd el, megváltoztam. És tudom, hogy hiba lenne, ha itt hagynálak, úgyhogy kérlek gyere. –teltek meg könnyekkel szemei.

-Kár, hogy 17 év kellett ahhoz, hogy erre rádöbbenj.

-Sajnálom. Nem akarom, hogy neked is bajod essen. –csordultak végig arcán a sós cseppek.

-„Is”? Hogy érted ezt?

-Apád…

-Mi van apámmal? –dobogott hevesebben a szívem.

-Kórházban van.

-Mi? Miért?

-Volt egy balesete…

-Úristen! –kaptam számhoz a kezem. –Jól van?

-Nem stabil az állapota. Holnap megműtik. Ez a másik oka annak, amiért itt vagyok. Szeretném, ha ott lennél vele, még mielőtt megműtik.

Most már nem volt kérdés, hogy megyek-e vagy sem. Az apámnak szüksége volt rám.

-Összepakolok.

-Rendben.

Felfutottam az emeletre, s próbáltam minél gyorsabban bepakolni mindent a bőröndömbe. Kazayawa segített levinni a cuccaimat.

-Indulhatunk? –kérdezte anyám.

-A szobában hagytam a mobilom, egy perc és jövök.

Visszasiettem a szobába, s ahogy telefonomért nyúltam, megpillantottam egy kisebb papírdarabot az ágy alatt. Gondoltam megnézem mi lehet az, s ahogy kihúztam az ágy alól kiderült, hogy egy fénykép csücskére lettem figyelmes az imént.

Egy lány volt rajta. Bikiniben.

 Megfordítottam, s a másik oldalára gyöngybetűkkel az volt írva: „Szerelmemnek.  2013.  05. 29. ~Yoona”

Szóval ő lenne az a Yoona! De miért őrizte meg Jimin ennyi idő után is a fényképét? Még mindig szeretné? S mintha egy kést szúrtak volna át a szívemen, úgy hasított bele a fájdalom. Ha még szereti, akkor miért van velem? Ha pedig engem szeret, akkor miért nem dobta már ki ezt a képet? Kihasznált volna? Én ezt nem értem. Nem olyan srácnak nézem, aki képes lenne kihasználni bárkit is.

Akárhogyis, furdalt a kíváncsiság, ezért úgy döntöttem magamhoz veszem a képet és szemtől szembe kérdezem meg, hogy ez mégis mit jelent.

-Pár perc és indulhatunk, de még el kell intéznem valamit. –szóltam anyuéknak.

-De nagyon siess! Negyed órán belül el kell indulnunk.

-Igyekszem.

Azt tudtam merre szoktak hazajönni, úgyhogy elindultam abba az irányba. Útközben felhívtam Natsut.

-Halló?

-Szia, figyelj, mondanom kell valamit.

-Baj van?

-Mondjuk.

-Na miért, mi van?

-Vissza kell mennem Tokióba. Apu kórházban van.

-Te jó ég! Mi történt?

-Pontosan én sem tudom, anyu azt mondta balesete volt.

-Úristen! Várj…”anyu”?

-Igen. Eljött értem és még ma vissza kell mennünk.

-Na jó, ez most elég fura.

-Nekem mondod? Én sem akartam elhinni, hogy tényleg ő az, de azt mondja megváltozott… Kíváncsi vagyok, tényleg így van-e.

-És mikor mentek?

-Negyed órán belül, és sajnálom, de itt kell hagyjalak. Megleszel nélkülem?

-I-igen… -hallottam a bizonytalanságot a hangján.

-Ne haragudj, de apunak most szüksége van rám.

-Nem, semmi gond, megértem. Menj csak.

Miközben folytattam a beszélgetést barátnőmmel, elhaladtam egy étterem előtt, s megakadt a szemem valakin. Valakin, akinek most edzésen lett volna a helye.

Ráadásul nem egyedül volt. Hanem a képen látható lánnyal ült közvetlen az ablak melletti asztalnál.

-Jimin? –mondtam halkan.

-Tessék? –válaszolt Natsu a telefonból.

-Se-semmi. Majd visszahívlak. –s letettem.

Tesztelésképpen azonnal tárcsáztam Jimint.

-Igen? –vette fel.

-Szia, merre vagy?

-Még edzésen.

-Hazudsz. –sétáltam az ablak elé őt nézve.

Egyből észrevett, s lefagyott tekintettel nézett rám.

Én pedig csak ráztam a fejemet, nem akartam elhinni, hogy tulajdonképpen megcsal. Végül eleredtek a könnyeim is és elindultam vissza anyámhoz.

-Kumiko! Kumiko, várj! –hallottam Jimin hangját mögülem.

Gyorsítottam a tempón.

-Hallod, várj már. –ragadta meg a karomat.

-Hagyj békén! –rántottam el végtagomat.

-Meg tudom magyarázni! Ez nem az aminek látszik! –fordított maga felé.

-Nem érdekel! Ha nem kellek, megmondhattad volna!

-Ki mondta, hogy nem kellesz? Én szeretlek.

-Ó, tényleg? –kérdeztem remegő hangon- Akkor mégis miért hazudtál? Miért nem vetted fel a telefont? Miért vacsorázol az exeddel? Tudod mit, ne is válaszolj, nem vagyok kíváncsi rá! Ha ezt akartad, akkor tessék! Egyedül hagylak a „szerelmeddel”! –vágtam hozzá a Yoonás képet.

Sarkon fordultam, s sírva visszafutottam a kocsihoz. Néhányszor még hallottam, ahogy azt kiáltja „Kumiko”, de nem érdekelt. Jelen helyzetben nem érdekeltek a kifogásai. Ennyire átverve még soha nem éreztem magamat.

-Kislányom, mi a baj? –aggódott anyám.

-S-semmi. –zokogtam- Menjünk.

Nem kérdezősködött tovább, beszálltunk az autóba, s a reptér felé tartottunk. Végigbőgtem az egész utat. Csak egy játékszer lettem volna?