~Helyzetjelentés~

Sziasztok~ 

Tudom, régen raktam már fel új részt, ezért írom ezt a kis bejegyzést, amiben megtudhatjátok miért nincsenek fent a további fejezetek.
Az okok:

• költözés
• internethiány 
• nincs elég szabadidőm
• tanulásra koncentrálok

Az utóbbi indok rengeteg időt elvesz az életemből. Korán reggel és késő délután, szinte már este érek hétköznaponként haza. Miután itthon ledobom a tatyóm, mindig hulla fáradt vagyok, pihenek egy kicsit, majd hajnalig nyúzom magamat a tanulással. Ebben közrejátszik az is, hogy későn kezdek el tanulni, ami az én hibám, de csak éjszaka tudok összpontosítani a tantárgyakra. *weird*
Ezt persze ne úgy értsétek, hogy stréber lennék, vagy valami hasonló, erről szó sincs:D Egyszerűen csak nehezen megy az adott anyag berögzülése az agyamba, ehhez kell sok idő, hogy rendesen megtanuljam a dolgokat.
Akárhányszor eltervezem, hogy hétvégén felteszem az új részt, valami közbejön, s gyakran kedvem sincs hozzá, hogy megírjam. De igyekszem, ahogy csak tudok, legkésőbb őszi szünetben leülök, és begépelem a szöveget, mert ez így nem állapot.:D

Köszönöm a figyelmet~

Kumiko-channie

25. fejezet

 -Elmegyek a boltba, veszek holnapra valamit főzni. Kérsz valamit? –kérdezi anyám.

-Nem. –rázom a fejemet.

-Egy óra múlva jövök. –s már indul is az autó felé.

Körülbelül három óra telt el, mióta Taehyung elment. Beesteledett. Mégis hogy értette azt az utolsó mondatát? „Talán azért, mert szeretlek?” Hogy mondhatott nekem ilyet? Az utóbbi órákban ezen gondolkoztam, legalább kicsit kiverte a fejemből Jimint. Egészen eddig a percig… gratulálok Kumiko, most muszáj volt eszedbe juttatnod Őt? De hisz mit is várok magamtól… még éjjel is róla cikáznak a gondolataim.

Csengetnek. Mégis ki lehet az ilyenkor? Ajtót nyitok.

Egy fekete kapucnis alak jelenik meg előttem, lehajtott fővel.

-Segíthetek valamiben? –kérdem  félénken.

-Beszélhetnénk?

-Mégis miről? –ismerem én ezt a fickót egyáltalán?

-Kettőnkről. –emeli fel fejét. Kirajzolódnak előttem tökéletes arcvonásai, kidörzsölt szemei és kiszáradt ajkai, amelyeket még, ha akarnék sem tudnék elfelejteni. Elképedem egy percre, amint meglátom, de aztán feléled bennem az a mértéktelen harag és bánat, amit bennem hagyott.

-Menj innen. –csuknám be az ajtót, de kezeivel visszatolja azt.

-Kérlek, Kumiko. Beszélnünk kell!

-Nekem nincs miről beszélnem veled! TŰNJ INNEN! –s végül sikerül rázárnom az ajtót. Egy kis ideig hallom, ahogy odakintről azt kiabálja „Engedj be!” meg „Beszélnünk kell!”, de nem érdekel. Nem akarom hallani a hazugságait.

Végül abbamarad odakint a zaj és elcsendesül minden. Elment? Kinézek az ablakon, de nem látom őt. Tényleg elment?

-Kérlek. –hallom magam mögül a hangját. Megfordulok, s immár itt áll bent a házban. Újra lesokkol a látványa.

-M-mégis hogy jutottál be?!

-A hátsó ajtón keresztül.

-Honnan tudtad, hogy van egy hátsó ajtó?!

-… Taehyung mesélte…

Szóval ezért volt itt Taehyung. Remek. Csak felderíteni jött a házamat.

-Menj innen! –mondom neki újra.

-Meg szeretném magyarázni a történteket! –közeledik felém.

-Nem vagyok kíváncsi a magyarázatodra! TŰNJ EBBŐL A HÁZBÓL! –kiáltom. Néhány könny akarva-akaratlan legördül az arcomon.

-El szeretném mondani mi is történt valójában. –megfogja a kezemet.

-Nem érted meg, hogy nem vagyok kíváncsi rá?! Tökéletesen láttam mi történt! Most mégis minek kellett idejönnöd? Hogy jobban fájjon? NEM AKARLAK LÁTNI, HAGYJ BÉKÉN! MEGÉR-

Lesmárol. Lefogja szorosan a kezeimet, s ajkát az enyémhez nyomja. Nyelvét mohón átdugja a számba, s nem ereszt. Elkezdem rángatni végtagjaimat és próbálok kiszabadulni csókjából, de csak sikertelenül vergődöm könnyek közt.

Elválik a számtól.

-H-hogy tehetted ezt?! –kiabálom.

-MOST MÁR VÉGRE FIGYELSZ RÁM?! –ordít.

Lesütöm pilláimat, s csendes zokogásban török ki. Lehajtom a fejemet, nem akarom Őt látni.

Közelebb jön és magához ölel, érzem ahogy átjár a melegsége, ahogy kezével átkarolja derekam és hozzányom mellkasához. Kezeimet magam mellett lógatom, tudom, hogy hiábavaló lenne megint küszködnöm, hogy kiszabaduljak izmos karjai közül, úgyis ő az erősebb és ő nyerne megint csak.

-Kérlek, Jimin… hagyj békén. –kérem remegő hangon.

-Meg kell hallgatnod. –nem adja fel.

Nem válaszolok semmit, csak állok ott hozzászorítva és belélegzem az illatát.

-Felhívott. Azt mondta találkozzunk aznap, de én nem akartam. Azt mondta tud a barátnőmről és, ha azt szeretném, hogy ne ártson neked, akkor legyek ott fél hétkor abban az étteremben. Előbb eljöttem edzésről, senkinek nem szóltam… senkinek nem szólhattam. Amikor ő is megjelent, akkor kérdezősködött az állapotomról, a napomról,  meg jópofizott nekem, de én a lényegre tértem.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

-Most őszintén, Yoona. Mit akarsz?

-Azt szeretném, kedves Park Jimin, hogy csináljon velem egy duettet az új albumomra. –mindig is szeretett formális módban beszélni.

-Komolyan? Ezért kellett idehívnod? Ezt nem mondhattam el senkinek? Nevetséges vagy.

-Ó, igen… a másik dolgot meg sem említettem.

-Mi lenne az?

-Szakíts a barátnőddel. –mosolyog.

-Miért tenném? –kérdezem szemöldökömet felhúzva.

Elővesz a kabátzsebéből egy borítékot, abból pedig néhány képet.

-Ezért. –tolja elém a fotókat. Mindegyiken én vagyok és Kumiko, kézenfogva, ölelkezve, akárhogy. –Ha nem szakítasz vele, akkor muszáj lesz belevonnom a médiát a kapcsolatotokba és hidd el, annak nem lesz jó vége. Gondolj csak Namjoonékra.

-Mégis miért akarod, hogy szakítsak vele?

-Jimin… úgy őszintén… neked nem hiányzom? –biccenti oldalra a fejét. Régen ezzel a mozdulattal vett le mindig a lábaimról. Régen.

-Szóval erről lenne szó? Féltékeny vagy?

Lefagyott a mosoly az arcáról. Féltékeny.

-Micsoda? Rá? Én? Ugyan, ne nevettess. Nála én ezerszer jobb vagyok, akárhogyis nézzük. Nem igaz?

-Én Őt szeretem.

-Ugyanmár, dehogyis szereted! –csap az asztalra. –Ennyi idő alatt az ember nem lehet szerelmes. Gondolj csak ránk. Nekünk is több hónap kellett hozzá.

-Azért, mert mi nem illettünk össze.

-Összeillettünk! Nagyon is! Figyelj… én szeretném, ha újrakezdenénk.

-Én viszont nem, Yoona. Nem tudom, hogy gondoltad ezt, de nekem van egy barátnőm, akit szeretek és aki mellett boldog vagyok.

-Boldog?! Mellettem voltál az, én tettelek azzá, gondolj csak vissza! Most, ahogy elnézlek, cseppet sem tűnsz boldognak. Ne hazudj már magadnak, mellettem voltál teljes. Azt akarom, hogy…

Megcsörren a telefonom, félbeszakítva ezzel mondandóját.

-Csak nem a kis barátnőd? –gúnyolódik.

-De igen, éppenséggel ő az. –mosolygom.

-Igen? –szólok bele a telefonba.

-Szia, merre vagy? –kérdezi a vonal túlsó oldalán Kumiko.

Nem mondhatom azt neki, hogy az exemmel egy étteremben, szóval könnyebbnek és egyszerűbbnek látom, ha most nem mondok igazat.

-Még edzésen. –válaszolom.

-Hazudsz. –mondja Kumiko, s az étterem ablaka elé sétál. Teljesen lefagyok. Mégis honnan tudta, hogy itt vagyok?

-Úgy látszik, most nagy bajban vagy. –nevet Yoona.

-Mondd, te tervezted így? –emelem fel hangomat, de ő csak mosolyog.

-Nem fogom hagyni, hogy szétválassz minket! –s kirohanok az étteremből egyenesen Kumiko után.

~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~~

-A többit pedig már tudod. –s elenged az öleléséből.

Most legszívesebben adnék magamnak egy pofont. Ha nem vagyok ennyire naiv és makacs, akkor már rég megbeszéltük volna ezt.

-De akkor miért… miért tartottad meg azt a képet? –kérdezem.

-Őszintén szólva magam sem tudom. Talán azért, mert egy emlék volt, amire szívesen gondoltam vissza, mert jó érzéssel töltött el, hogy akkor szeretett valaki. Azonban én nem szerettem őt. Jól esett, hogy volt mellettem valaki, de iránta sosem éreztem úgy, mint irántad. Kumiko, én… -tenyerét arcom köré helyezi, s ujjával egyik fülem mögé simítja szemembe lógó hajtincsemet. –Én szeretlek téged. Én szerelmes vagyok beléd. Kérlek, ne haragudj rám, sajnálom az egészet, hidd el!

-Én… -könnyezem. –én is szeretlek és sajnálok mindent. –nézem bele barna, mosolygós szemeibe.

És megcsókol. Most gyengéden, nem pedig úgy, ahogyan az előbb. Ezt a csókot élvezem és repesek az örömtől, hogy végre… végre hagytam, hogy elmondja az igazat, legyőztem a makacsságomat és a szívemre hallgattam, nem pedig az eszemre.

-Hiányoztál. –ölel meg újra.

-Te is nekem. –ölelek vissza.

24. fejezet

1 HÉT MÚLVA~

Miután sikeresen megműtötték apámat, azt mondták neki az orvosok, hogy még minimum két hétig bent kell maradnia a kórházban. Nem is ellenkezett, örült neki, hogy végre kap egy kis „szabadságot” és kiszabadul a munkája karmai közül egy időre.  Amióta viszont felszálltam a repülőre, folyamatosan Jimin járt a fejemben. Próbáltam nem rá gondolni, apámat helyezni előtérbe, az ő állapotára koncentrálni, de egyszerűen képtelen voltam rá. Jimin minden egyes gondolatomba beférkőzött, minél inkább el akartam felejteni, annál nehezebb volt. Ha körülnéztem magam körül, mindenhol és mindenben őt láttam. Azóta próbálok rájönni, mégis miért tette ezt velem, miért találkozott az exével, miért nem szólt róla, miért tartotta meg azt a képet, miért hazudott nekem…

Ha csak az emlékeinkre gondolok, a sírás kerülget, hogy olyan kevés idő alatt mennyi mindenen mentünk keresztül, hogy mesébe illő volt, ahogy bánt velem, hogy egy az egymillióhoz esélye volt annak, hogy majd pont mi fogunk együtt lenni. Hogy pont Ő és pont Én. Hogy majd pont Ő fog megmenteni Engem, hogy pont Ő fog gondoskodni Rólam, hogy pont Belé leszek szerelmes.

Hiányzik. Rohadtul hiányzik. De muszáj lesz elfelejtenem őt, hiszen nekünk amúgy sem szabadott volna találkoznunk, egy véletlenen múlt az egész.  Mire is gondoltam én? Hogy majd egy idol lesz a pasim? Kumiko,  hogy lehettél ekkora barom?!

Elerednek végül könnyeim, a párnámba tuszkolom az arcomat, s zokogok egymagamban.

Hallom, ahogy valaki végigsétál a folyosón, egyenesen a szobám ajtajáig, majd megáll.

-Kumiko, látogatód érkezett. –szólal meg anyám.

Hogy nekem?! Látogatóm? Mégis ki? Nem tudok senkit sem elképzelni, hogy eljöjjön hozzám, csak Natsut. De ő tegnap volt itt, mert tegnap ért haza. Nem hiszem, hogy eljött volna ma is.

Mindenesetre furdal a kíváncsiság, szóval megtörlöm kisírt szemeimet, és lemegyek megnézni ki is jött.

Lesietek a lépcsőn, s elképedek, amint meglátom, ki is az aki vár engem a nappaliban. Megcsípem magam, hátha álmodom, de nem. Ez a valóság.

-Taehyung?! –kérdem elámulva.

-Szia. –köszönt enyhe mosollyal arcán.

-Mégis mit keresel te itt? Honnan tudtad meg, hogy itt lakom? Mit-

-Szeretnék veled beszélni. Négyszemközt. –vág közbe.

Felsétálunk a szobámba, majd leülünk az ágyamra, miután megtisztítottam azt  taknyos zsepik tömkelegétől.

-Szóval? Mit szeretnél? –nézek rá búsulva.

-Hiányoztál. –ölel át szorosan.

 Nos, erre végképp nem számítottam, de olyan jól esik a közelsége, és hogy belekapaszkodhatok valakibe, végre.

-T-te is. –ölelek vissza.

Hosszú percekig vagyunk így, egymást tartva, egymásba kapaszkodva, míg végül úgy dönt, hogy enged a szorításból és elereszt.

-Azért jöttem, mert… -kezdi- szeretném, ha beszélnétek Jiminnel.

Jimin… Amint meghallom a nevét érzem, hogy nagyot dobban a szivem, de ugyanakkor a fájdalom is belém mar.

-Nekem nincs semmi mondanivalóm hozzá. –hazudom. Még, hogy nincs semmi mondanivalóm hozzá?! A legszívesebben most felpattannék, felderíteném, megmondanám neki, hogy nem tudom kiverni a fejemből, mert annyira nagyon szeretem. De nem tehetem. Azok után, nem.

-De neki van. Kérlek, Kumiko. Egy esélyt mindenki megérdemel.

-Amúgy mit csináltok Japánban? –terelem a témát.

-Most nyaralni jöttünk, kaptunk két hét pihenőt, szóval kiélvezzük. De úgy nem tudjuk, hogy látjuk, Jimin mennyire maga alatt van. Beszélnetek kell!

Képzelem, mennyire maga alatt lehet…

-Mégis te kerestél meg, és nem ő.  Szerintem nem is-

-Mert el sem mondtam neki, hogy tudom hol laksz. –vág újra szavamba.

-Mi? –értetlenül visszakérdezek.

-Nem akartam, hogy tudja, hogy hozzád jövök, annyit mondtam neki, hogy elmegyek a boltba.

-De miért?

-Mert akkor kiverte volna belőlem a szart is csak azért, hogy találkozhasson veled. Szerinted, ha tudná, akkor még otthon ücsörögne egymagában? Előbb én akartam beszélni veled. Muszáj volt.

-De én nem akarok találkozni vele. Se beszélni. Látni sem akarom őt! Menjen vissza Yoonához, engem már nem érdekel! –sajog a szívem, ahogy kimondom ezeket a kegyetlen szavakat.

-Félreértetted a helyzetet! Ahogy én is. Higgy nekem, nem az volt, aminek látszott.

-Jaj, a tipikus közhelyes duma! Taehyung, ha nem akarsz mást mondani, akkor szerintem inkább menj el.

-Szerinted én nem a te pártodat fogtam?! Szerinted nem vágtam képen emiatt?! Szerinted nem ordítottam le a fejét?! DE, igen! –emeli fel hangját, miközben egyenesen szemeimbe néz.

Megszeppenten ülök ott a pamut takarómon, s a padlót bámulom. Nem hiszek neki.

Sóhajt egyet, majd feláll az ágyamról, s elindul az ajtó felé.

-Miért… miért akarsz segíteni rajtunk? –kérdem kissé könnyes szemekkel.

Megáll, majd maga elé mered,  tekintetét a padló felé szegezi.

-Talán azért, mert… szeretlek. –s elhagyja a szobát.

23. fejezet

-Hahó. –lóbálta meg kezét előttem barátnőm- Natsu…hahó.

-Mi? –néztem bambán.

-Jól vagy?

-Persze, ne haragudj, csak elbambultam. –ráztam a fejemet.

-Nagyon elkalandozhattál, ha csak most vettél észre. Már vagy öt perce szólítgatlak.

-Bocsi. –vakartam meg a tarkómat.

-Hmm… -hunyorította össze szemeit.

-Mi az?

-Semmi…semmi…

-Na mondd már! –kíváncsiskodtam.

-Nincsen semmi. –kuncogott.

-Na persze. Mondd már!

-Ugye jól sejtem, hogy ti…

-Hogy mi…?

-Ti lefeküdtetek?

Bumm. Lehet jobban jártam volna, ha nem kérdezősködöm, ugyanis arcomon a legvörösebb szín tündökölt.

-Öm…hát…-dadogtam.

-Ti lefeküdtetek?!

-Izé…

-Ti lefeküdtetek! –kiáltott fel.

-Nem tudtam mit csinálni, oké? Nem tudott tovább várni…ahogy én sem.

-Úristen Natsu! –sikítozott izgatottan- És, milyen volt?

-Az eddigi legjobb. –mosolyodtam el.

-Ezt úgy mondod, mintha annyi pasid lett volna. –nevetett.

-Érted a lényeget.

Bólintott.

-És ti…? –kíváncsiskodtam újból.

-Mi? Nem! Nem.

-Még nem.

-Nekem nem olyan egyszerű ez.

-De egyszer úgyis el kell veszítened.

-Majd egyszer.

-Jiminnel.

-Az majd még kiderül.

-Jut eszembe, mivel akarod meglepni?

-Áh, csak vettem neki valamit.

-Micsodát?

-Egy plüssmacit.

-Csak ennyit?

-Most mit akarsz, csak egy napja vagyunk együtt!

-De már egy hete ismered. Vagy több.

-Oh, szóval akkor vennem kéne neki egy Ferrarit?

-Minimum.

-Bolond. -kacagott.

Kumiko POV

-Na várj egy kicsit. –mondta Natsu, s felviharzott a lépcsőn.

Pár perc múlva visszatért, hátratett kezekkel.

-Ezzel is meglephetnéd Jimint. –nyomott a kezembe egy selymes anyagot.

-Hogyisne! –dobtam oda hozzá, mikor leesett, hogy mi is az valójában. –Még egyszer fel nem veszek egy ilyet!

-„Még egyszer”? -kérdezett vissza.

-Tudod…

-Jaj, ezzel nem akartalak megbántani, ne haragudj. De az már a múlt…

-Nem bántottál meg, de nem akarok semmi olyat látni, ami arra emlékeztet.

-Azért rakd el, hátha meggondolod magad. –került egy félmosoly arcára.

(…)

Eljött az este. Natsu elment a táncedzésre, én pedig epekedve vártam Jiminre…aki nem volt képes felvenni a telefont.

-Miért nem veszed fel? –mondtam ki hangosan, amikor már a harmadik tárcsázásra sem válaszolt.

Aztán valaki kopogott az ajtón. Már majdnem megörültem, hogy végre hazajött Jimin, de aztán belegondoltam, hogy miért kopogna a saját ajtóján?

Kinyitottam, s meglepetésemre egy olyan személy került elém, akire a legkevésbé számítottam.

-Anya?!

-Kislányom! –ölelt át hőn szeretettel az ÉN anyám.

-Mit keresel te itt? –kértem számon.

-Én is örülök, hogy látlak! Annyira aggódtam érted!

-Na persze. Szoktál te olyat?

-Válogasd meg a szavaidat, ha velem beszélsz! Igenis aggódtam. Nem esett bajod? Nem sérültél meg?

-Nincsen semmi bajom. Jól vagyok. Mire fel ez a nagy hűhó?

-Tudom mi történt.

-Mire célzol ezzel?

-Tudom mi történt Minhyuk és közted.

Elámult a szám.

-Honnan tudod?

Hirtelen elkezdett kutatni az –egy vagyonba kerülő- táskájában.

-Innen. –nyújtott át két fényképet.

Az egyiken én vagyok, ahogyan összeszedem az elgurult konzerveket, s Minhyuk közeledik felém. A másikon már Jimin is látható. Egy rendőrautó előtt állunk kézenfogva.

-És kaptam hozzá egy levelet is. –adott át egy darab papírt.

„Hagyd békén!” –ez állt benne. Visszatértem a közös képhez Jiminnel, s észrevettem, hogy a feje körül egy piros karika díszeleg

.

-Mikor kaptad ezt? –kérdeztem.

-Tegnap. Amint megkaptam, már jöttem is, hogy megmutassam. Van ötleted ki írhatta ezt?

-Nincs. De úgy látszik nekem szánták az üzenet tartalmát.

-Ki ez a fiú? –bökött rá Jiminre.

-Jimin. A barátom. Ő mentett meg. Most nála lakok.

-Oh, értem… Nézd, Kumiko, sajnálom, de nem hagyhatlak itt. Ezek után végképp nem.

-Mi? Ne. Várj! Ő vigyáz rám, nem lesz bajom.

-Nem kockáztatok. Kazayawa úr, kérem szedje össze a lányom cuccait.

-Igenis, asszonyom. –lépett ki mögüle egy magas, középkorú férfi. Ő lett volna anyám személyi testőre.

-Anyu, én nem fogom elhagyni Jimint! Szeretem őt!

-Én meg téged szeretlek. Nem akarlak elveszíteni.

-Ezt most komolyan mondod? Mikor lettem én fontos a számodra?

-Mindig az voltál.

-Ne nevettess már.

-Nézd, tudom, hogy rengeteg hibát követtem el. Tudom, hogy nem voltam jó anya. Rájöttem, oké? De hidd el, megváltoztam. És tudom, hogy hiba lenne, ha itt hagynálak, úgyhogy kérlek gyere. –teltek meg könnyekkel szemei.

-Kár, hogy 17 év kellett ahhoz, hogy erre rádöbbenj.

-Sajnálom. Nem akarom, hogy neked is bajod essen. –csordultak végig arcán a sós cseppek.

-„Is”? Hogy érted ezt?

-Apád…

-Mi van apámmal? –dobogott hevesebben a szívem.

-Kórházban van.

-Mi? Miért?

-Volt egy balesete…

-Úristen! –kaptam számhoz a kezem. –Jól van?

-Nem stabil az állapota. Holnap megműtik. Ez a másik oka annak, amiért itt vagyok. Szeretném, ha ott lennél vele, még mielőtt megműtik.

Most már nem volt kérdés, hogy megyek-e vagy sem. Az apámnak szüksége volt rám.

-Összepakolok.

-Rendben.

Felfutottam az emeletre, s próbáltam minél gyorsabban bepakolni mindent a bőröndömbe. Kazayawa segített levinni a cuccaimat.

-Indulhatunk? –kérdezte anyám.

-A szobában hagytam a mobilom, egy perc és jövök.

Visszasiettem a szobába, s ahogy telefonomért nyúltam, megpillantottam egy kisebb papírdarabot az ágy alatt. Gondoltam megnézem mi lehet az, s ahogy kihúztam az ágy alól kiderült, hogy egy fénykép csücskére lettem figyelmes az imént.

Egy lány volt rajta. Bikiniben.

 Megfordítottam, s a másik oldalára gyöngybetűkkel az volt írva: „Szerelmemnek.  2013.  05. 29. ~Yoona”

Szóval ő lenne az a Yoona! De miért őrizte meg Jimin ennyi idő után is a fényképét? Még mindig szeretné? S mintha egy kést szúrtak volna át a szívemen, úgy hasított bele a fájdalom. Ha még szereti, akkor miért van velem? Ha pedig engem szeret, akkor miért nem dobta már ki ezt a képet? Kihasznált volna? Én ezt nem értem. Nem olyan srácnak nézem, aki képes lenne kihasználni bárkit is.

Akárhogyis, furdalt a kíváncsiság, ezért úgy döntöttem magamhoz veszem a képet és szemtől szembe kérdezem meg, hogy ez mégis mit jelent.

-Pár perc és indulhatunk, de még el kell intéznem valamit. –szóltam anyuéknak.

-De nagyon siess! Negyed órán belül el kell indulnunk.

-Igyekszem.

Azt tudtam merre szoktak hazajönni, úgyhogy elindultam abba az irányba. Útközben felhívtam Natsut.

-Halló?

-Szia, figyelj, mondanom kell valamit.

-Baj van?

-Mondjuk.

-Na miért, mi van?

-Vissza kell mennem Tokióba. Apu kórházban van.

-Te jó ég! Mi történt?

-Pontosan én sem tudom, anyu azt mondta balesete volt.

-Úristen! Várj…”anyu”?

-Igen. Eljött értem és még ma vissza kell mennünk.

-Na jó, ez most elég fura.

-Nekem mondod? Én sem akartam elhinni, hogy tényleg ő az, de azt mondja megváltozott… Kíváncsi vagyok, tényleg így van-e.

-És mikor mentek?

-Negyed órán belül, és sajnálom, de itt kell hagyjalak. Megleszel nélkülem?

-I-igen… -hallottam a bizonytalanságot a hangján.

-Ne haragudj, de apunak most szüksége van rám.

-Nem, semmi gond, megértem. Menj csak.

Miközben folytattam a beszélgetést barátnőmmel, elhaladtam egy étterem előtt, s megakadt a szemem valakin. Valakin, akinek most edzésen lett volna a helye.

Ráadásul nem egyedül volt. Hanem a képen látható lánnyal ült közvetlen az ablak melletti asztalnál.

-Jimin? –mondtam halkan.

-Tessék? –válaszolt Natsu a telefonból.

-Se-semmi. Majd visszahívlak. –s letettem.

Tesztelésképpen azonnal tárcsáztam Jimint.

-Igen? –vette fel.

-Szia, merre vagy?

-Még edzésen.

-Hazudsz. –sétáltam az ablak elé őt nézve.

Egyből észrevett, s lefagyott tekintettel nézett rám.

Én pedig csak ráztam a fejemet, nem akartam elhinni, hogy tulajdonképpen megcsal. Végül eleredtek a könnyeim is és elindultam vissza anyámhoz.

-Kumiko! Kumiko, várj! –hallottam Jimin hangját mögülem.

Gyorsítottam a tempón.

-Hallod, várj már. –ragadta meg a karomat.

-Hagyj békén! –rántottam el végtagomat.

-Meg tudom magyarázni! Ez nem az aminek látszik! –fordított maga felé.

-Nem érdekel! Ha nem kellek, megmondhattad volna!

-Ki mondta, hogy nem kellesz? Én szeretlek.

-Ó, tényleg? –kérdeztem remegő hangon- Akkor mégis miért hazudtál? Miért nem vetted fel a telefont? Miért vacsorázol az exeddel? Tudod mit, ne is válaszolj, nem vagyok kíváncsi rá! Ha ezt akartad, akkor tessék! Egyedül hagylak a „szerelmeddel”! –vágtam hozzá a Yoonás képet.

Sarkon fordultam, s sírva visszafutottam a kocsihoz. Néhányszor még hallottam, ahogy azt kiáltja „Kumiko”, de nem érdekelt. Jelen helyzetben nem érdekeltek a kifogásai. Ennyire átverve még soha nem éreztem magamat.

-Kislányom, mi a baj? –aggódott anyám.

-S-semmi. –zokogtam- Menjünk.

Nem kérdezősködött tovább, beszálltunk az autóba, s a reptér felé tartottunk. Végigbőgtem az egész utat. Csak egy játékszer lettem volna?

22. fejezet

Immár nyugodt lelkiismerettel mentem aludni. Pechemre reggel, amikor felébredtem, már nem tartózkodtak otthon a bandatagok.

Mobilomért nyúltam, s megpillantottam a mellette lévő kis papírdarabot.

„Jó reggelt, kicsim. Sajnálom, de előbb el kellett indulnunk. Sietek haza. Puszi, Jimin” –olvastam magamban.

Lementem a konyhába, hogy elkészítsem a reggelit. Igen ám… de elfogyott a vaj. Kénytelen voltam elmenni venni egy dobozzal.

Gyorsan elkészülődtem, aztán elindultam a boltba. Beszereztem ezt-azt, s már úton voltam hazafelé, amikor megpillantottam egy ajándékboltot. Tele volt tömve mindenféle plüssállattal a kirakat, úgyhogy gondoltam megnézem mi van odabent.

Benyitottam, az ajtó fölött lévő csengő pedig elkezdett csilingelni, jelezvén, hogy vevő érkezett. Eléggé kis helység volt, a kínálattal ellentétben. Többnél több plüssmaci, névreszóló bögrék és kulcstartók, képeslapok, nyakláncok sokasága töltötte be szinte az egész boltot.

-Szia. –köszöntöttem a pultban álló fiatal lányt.

-Szia. –üdvözölt ő is. –Segíthetek valamiben?

-Igen, a barátomnak szeretnék venni valamit.

-Mióta vagytok együtt? Egy hét, egy hónap, egy év…? –találgatott.

-Egy nap. –nevettem szerényen.

-És mit szeretnél venni neki? –tette fel kacagva a kérdést.

-Nem túl nagy dolgot… valamilyen plüssállatot.

Elvezetett a kitömött macikhoz, a szemem pedig azonnal megakadt egy piros szívecskét ölelgetőn.

-Ez milyen aranyos! –kaptam fel könnyedén.

-Igen, szerintem is az a legcukibb.

-Akkor ezt kérném. –mosolyogtam.

-Régen én is sok ilyet vettem a barátomnak.

-Most már nem igazán?

-Már nem vagyunk együtt…

-Oh, sajnálom.

-Ugyan.

-Megkérdezhetem mi történt?

Mély levegőt vett.

-Népszerű lett és a lányok nem hagyták, hogy vele legyek. Aztán meg rosszabbodott a helyzet… fenyegető leveleket kaptam… De mindegy, bizonyára már elfelejtett. Remélem nektek azért jobban alakul a jövő. –mosolygott, mintha minden rendben lenne.

Olyan deja vú érzésem támadt hirtelen… Nem hallottam én már ezt a történetet valamikor? Gondolkodásom közepette észrevettem a lány névcéduláját. A mellkasára volt tűzve egy arany színű névkártya, melyen az állt: Seohyun.

Minden bevillant. A lány nem más, mint Namjoon volt barátnője. Én pedig vele vagyok egy légtérben.

-Ő még mindig szeret téged. –böktem ki őszintén.

Lefagyott egy pillanatra, s maga elé meredt. Vagy nem akarta elhinni, amit mondok, vagy ő is ugyanúgy érzett Namjoon iránt.

Ne haragudj, mennem kell. Köszönöm a macit. –hadartam el gyorsan.

-Várj, honnan tu- hallottam Seohyun hangját, miközben kiléptem a boltból.

Lehet nem szabadott volna elmondanom, de ha szeretik egymást, akkor most adtam egy löketet, hogy újrakezdjék… ha pedig nem, akkor jól elfuseráltam a dolgokat. Én és az a lepcses szám…

Hazaértem, összedobtam a reggelit, majd Natsuval elfogyasztottam azt.

-Figyelj Kumiko, este lesz egy pár órás zumba táncedzés innen nem messze, amelyre bárki bemehet. Nem jössz el velem?

-Tudom, hogy odavagy a táncért, de szerintem én kihagyom… amilyen falábam van…

-Na, gyere már el velem. –kérlelt.

-De nincsen kedvem. Menj egyedül.

-Újabban sehova se akarsz eljönni velem. Haragszol rám?

-Nem, dehogyis! Ne is gondolj ilyenre, rád nem tudnék haragudni. Csak meg szeretném lepni Jimint, amikor hazaér…

-Oh, mindent értek. Ez egy elég jó indok. De majd kérek beszámolót!

-Igenis, értettem. –kacagtam.

-Helyes.

-Na, de te is mesélj, mi van veletek?

Fülig belepirult kérdésembe.

-Hát…izé…megvagyunk… -hebegte barátnőm.

Natsu POV

Kicsit váratlanul ért Kumiko kérdése. Hacsak a tegnapra gondolok, egyre hevesebben ver a szívem. Amikor elvonultunk Hoseokkal a fürdőbe, történt egy s más…:

-Jól érezted magad? –kérdezte Hope.

-Igen, nagyon. Köszönöm. –pusziltam arcon köszönetképpen.

-Ennek örülök.

-Na, fordulj el, hagy öltözzek át.

-Miért nem nézhetem?-vigyorgott.

-Perverz. –kuncogtam. –Na, fordulj el.

-Jó-jó.

Levetettem magamról pulóverét, majd pólómat, de a melltartót magamon hagytam, s már nyúltam volna pizsamafelsőmért, amikor Hoseok átölelt hátulról. Ujjai közvetlen köldököm alatt pihentek, ő pedig egy hosszú csókot nyomott nyakamra. Beleremegtem érintésébe, csókjától kirázott a hideg.

Lassan megfordított, s ajkamat kezdte el finoman tépni. Ujjai derekamról fenekem felé kezdtek el vándorolni, de valaki váratlanul benyitott a fürdőbe, ezzel megszakítva Hoseok akcióját.

-Haver, menjetek szobára. –szólt oda nekünk meglepetten Suga.

Azonnal felkaptam a fejemet Yoongi hangjára. Olyan kellemetlenül éreztem magamat… habár Hoseok takart, így Yoongi nem látta a csak félig fedett melleimet, de attól még megpróbáltam elrejteni a félmeztelen testemet előle.

Gyorsan trikómért kaptam, hogy még véletlenül se lásson meg úgy…

Hope kínos nevetéssel jelezte, hogy vette az adást, szóval Suga nyugodtan bejöhet, mi már indulunk is. Felkaptam magamra a ruhadarabot, s égő fejjel kisurrantam a fürdőből, át a hálóba. Bebújtam a takaró alá, beletemettem arcomat a párnába, s próbáltam lenyugtatni a hevesen dobogó szívemet. Közben valaki gyengéden végigsimított az oldalamon…

-Nyugi, ne is foglalkozz vele. –súgta a fülembe.

Felpillantottam, s ki más, mint a széles vigyorú Hoseok feküdt be mellém.

-O-oké. –mondtam kipirosodott arccal. –De máskor fegyelmezd magad.

-Sajnálom… nem tehetek róla, hogy akarlak. –furakodott be újra a számba.

21. fejezet

Először is, szeretnék elnézést kérni, amiért ilyen sokára hoztam meg ezt a részt, de elkezdődött a suli és alig van időm írni.>.< Nem tudom mikor kerül fel a következő, de megpróbálok sietni -már amennyire tudok-, na mindegy jó olvasást, remélem tetszeni fog ez a fejezet is ^^


 -Áh, végre már. –sóhajtott Jimin, amint beléptünk az ajtón, s megcsókolt.
-Ugye tudod, hogy most csókoltál meg egy fiút? –viccelődtem.
Elmosolyodott, majd levette fejemről a sapkáját és a fekete színű szemüvegét.
Végre tisztán láthattam sötétbarna szemeit, húsos ajkait, s ragyogó mosolyát.
Nem bírtam tovább, visszacsókoltam. Belefurakodtam a szájába, s elkezdtem nyelvével játszani, mire ő közelebb húzott magához.
-Ugye nem fogjátok egész végig ezt csinálni? –fintorodott el Yoongi.
Panaszára abbahagytuk a smárolást, s felkacagtunk.
-Na pont az ilyen megjegyzések miatt nem lesz nekem barátnőd. –kuncogott Jin.
-Hé! –szólt rá Yoongi- Nem tehetek róla, hogy nem bírom nézni az ilyen nyálas dolgokat.
-Csókolóztál te már egyáltalán? –vigyorodott el Taehyung.
-Szálljatok le rólam… -haladt a lépcső felé a rapper.
Társai jót nevettek rajta, majd mindenki talált valami elfoglaltságot.
Jungkook a lenti fürdőszobába vonult, Jin összedobott magának egy kis ennivalót, Natsu és Hope a fenti fürdőt vette igénybe, mi pedig Jiminnel bevonultunk a szobába.

-Lehetséges, hogy reggel, mikor felkelsz, mi már nem leszünk itthon.
-Nagyon korán mentek? –kérdeztem elszontyolodva.
-Hát… 9-kor indulunk.
-És mikor jöttök haza?
-Este 7 fele.
-Szóval majdnem egy fél napig leszel távol… -szomorkodtam- Mit fogok én nélküled csinálni?
-Majd eltöltitek valahogy a napot Natsuval. –mosolygott.
-Jah… talán.

-Na, jó éjszakát. –nyomott egy puszit az arcomra.
-Jó éjt.
Akárhogyis akartam, nem bírtam elaludni. Túlságosan is bűntudatot éreztem ahhoz, hogy nyugodtan pihenjek.
Ránéztem mobilom kijelzőjére, mely 01:52-t mutatott. Gondoltam sétálok egy kicsit, s megmosom az arcomat.
Csendben átlopóztam a fürdőszobába, s egyből kipattantak pilláim, amint megláttam magamat a tükörben. Hát persze…reggel kihúztam a szememet…nem csoda, hogy elfelejtettem lemosni, máson jár az agyam.
Gyorsan eltávolítottam szemem környékéről a fekete szénceruza maradványait, s már igyekeztem vissza a hálószobába, amikor hallottam egy koppanást lentről. Lementem a lépcsőn, s a konyhából szűrődő éles fény kissé bántotta a retinámat, de nem tudtam, hogy ki van lent, úgyhogy tovább mentem.
Egy alak támaszkodott a pulton, tekintetét a padló felé szegezve, s nagyokat sóhajtva. Kezével beletúrt festett szőke fürtjeibe, majd belekortyolt az előtte lévő bögrébe. Azonnal felismertem az illetőt. Nem volt más, mint Namjoon.
-Szia. –üdvözöltem halkan, szerény hangon.
-Szia. –pillantott rám kissé meglepődve.
-Nézd… a délutánnal kapcsolatban… sajnálom. –indultam el felé.
-Nem, nem, én sajnálom. –szakított félbe.
Várjunk csak, ez biztos az a Namjoon akivel én találkoztam? –merült fel bennem a kérdés.
-Nem kellett volna úgy viselkednem veled… -folytatta.
-Fátylat rá. –mosolyogtam.
Visszamosolygott.
Na jó, ez tényleg az a srác, akivel tegnap veszekedtem?
-Hogyhogy fent vagy ilyenkor? –kérdezte.
-Nem tudtam aludni. Na és te?
-Aha… én se…

-És most őszintén? –döntöttem oldalra fejemet.
-Tényleg…
Éreztem, hogy hazudik. Mindig kiszagolom, ha valaki hazudik.
-Namjoon… lehet, sőt tudom, hogy nincs semmi közöm hozzá, de érzel még valamit aziránt a lány iránt, igaz?
Sóhajtott.
-Ennyire nyilvánvaló?
Bólogattam.
-Igen, így van… Ő volt életem szerelme, és még mindig az…
-Miért nem keresed meg és mondod el neki mit érzel?
-Mert semmi értelme. Én okoztam neki fájdalmat, Miattam tűrt el annyi megaláztatást, Én szakítottam vele. Tudom, egy rohadék vagyok. Elismerem. És annak az esélye, hogy megbocsásson egy a millióhoz.
-Nem vagy rohadék. Te csak meg akartad védeni, és ezt biztos ő is tudja. Szereted őt?
-Igen.
-Hát akkor meg? Küzdj már érte!
-De Kumiko, ez nem így működik. A média tette tönkre a kapcsolatunkat, az a sok lesifotós meg a pletykák. Nincs értelme elmondanom neki az érzéseimet. Ha meg is bocsátana, akkor is ugyanazt kellene átélnie, mint tavaly, amit én nem bírnék elviselni. Eleget bántották már. Nem akarom, hogy miattam még többet szenvedjen.
-Szerintem viszont az igaz szerelemért érdemes küzdeni. Ha tényleg annyira szereted, kockáztass. És, ha sikerülne eltitkolni a kapcsolatotokat, akkor talán elkerülhetnétek a média kellemetlenségét.
-Hidd el, nem tudnánk sokáig titokban tartani… Tudod milyen elkeserítő, hogy nem sétálhatsz a szerelmeddel az utcán, kézen fogva? Nem csókolhatod meg nyilvánosan? Én nem akarom mások szabályait betartani. Tavaly sem tudtam. Ez volt a baj.
Szavai hallatán visszaemlékeztem a tegnap délutánra. Nem tehettem azt Jiminnel, amit akartam. A kezét is alig foghattam meg, alig érhettem hozzá.
-És, ha kiderül, hogy Seohyun is szeret?
-Nem… biztosan elfelejtett már…
-De, ha mégsem? Még akkor sem harcolnál kettőtökért?
-De úgysem szeret.
Nem válaszoltál a kérdésre…
-Szóval inkább magadba fojtod az érzéseidet és várod, hogy magányosan teljenek a napok, hetek, hónapok?
-Igen, pontosan így tervezem.
-Szerintem egy esélyt igazán adhatnál magatoknak. De ha rám nem hallgatsz, akkor hallgass a szívedre.

20. fejezet

-Tessék, vedd fel ezeket. –nyújtott felém egy fekete férfi pulóvert és egy hosszú, koptatott farmert.

-Ezek a tieid? –vettem alaposabban szemügyre a ruhadarabokat.

-Igen.

-Tetszik a stílusod. –kacagtam- Vagyis… Az én stílusom.

-Na hagylak, öltözz át. –lépett ki az ajtón.

Felvettem a nadrágot, ami egyből le is esett rólam… hát igen… méretben teljesen eltérőek a ruháink. Nem mondom, hogy kétszer belefértem volna, de egy öv is alig tudta volna helyrehozni a helyzetet. Magamra kaptam a pulóvert is, ami szintén nagy volt, viszont az nem annyira zavart.

Egyik kezemmel felhúztam a nadrágot, s tartottam azt, hogy ne csússzon le a térdemig, miközben az ajtó felé tartottam.

-Jimin, azt hiszem ez… hatalmas rám. –szorongattam kezemmel a nadrág szélét.

-Nagyon?

-Nagyon.

-Akkor adok egy övet, várj. –indult el újra a szekrény felé.

Nehány perces kutakodás után előtúrt egy vastag, sötétbarna övet, s odaadta nekem.

Eléggé lötyögött még így is a nadrág, de már nem volt olyan vészes.

-Na, milyen?

-Kicsit még bő… de elviselhetőbb.

Lehúztam a pulcsit, ami eltakarta a fenekem felső részét –igen, addig csúszott le a naci- , s elégedetten megnéztem magamat a tükörben.

J-hope és Natsu is csatlakoztak társaságunkhoz, s neki is keresni kezdtek valamit a fiúk.

-Jól áll ez a szerelés. –dicsérte meg szettemet barátnőm.

-Köszi. –nevettem.

Összefogtam a hajamat, s fejem tetején kontyba kötöttem. Jimin rányomott egy sapkát a kobakomra, majd egy napszemüveggel is felruházott.

-Napszemüveg? Novemberben? –kérdeztem értetlenül.

-Pedig divat manapság.

-De sötét van.

-De így fiúsabban nézel ki.

Nem ellenkeztem. Végülis, el tudom viselni, nem arról van szó, hogy nem, csak nem furcsa ez egy kicsit? Ki az aki a sötétben napszemüvegben mászkál? Na mindegy, ők tudják.

Natsu elvonult a fürdőbe, hogy átöltözzön, míg én Jimin egyik cipőjét húztam a lábamra. Jól kitömtem zsebkendővel, hogy ne legyen annyira nagy.

-Hányas lábad van? –kérdeztem Jimint.

-42-es. Neked?

-38-as.

-Nem annyira vészes. –kacagott.

Felhúztam mindkét lábamra fekete nike cipőjét, majd újra megcsodáltam magamat a tükörben.

-És a Jimin-klón elkészült. –viccelődött Hoseok.

Visszatért Natsu, sötétkék kardigánban, szürke farmerben, meg egy fekete-fehér cipőben. Ő is felkötötte haját, s szintén sapkája alá tűrte világosbarna fürtjeit, majd kapott egy fehér keretes, sötétített lencséjű napszemüveget.

-De jól néznék ki pasiként. –dicsérte magát.

-Te mindenhogy jól néznél ki, szívem. –bókolt neki Hope.

-De aranyos vagy. –nyomott szájára egy puszit barátnőm.

-Tudom. –kuncogott Hoseok.

-Na, akkor készen vagyunk? –kérdeztem.

-Igen, indulhatunk. –válaszolt Natsu.

Lementünk a többiekhez, akiknek tátva maradt a szájuk megjelenésünktől.

-Mintha csak két új csapattaggal bővültünk volna. –mondta Suga.

-Jól néztek ki. –közölte udvariasan Taehyung.

-Meg nem mondanám, hogy lányok vagytok. –viccelődött Jin.

-Ez igen! –bólogatott Jungkook.

-Na akkor mehetünk? –kérdezte a legidősebb.

-Ühüm. –bólintott mindenki.

Beültünk mindnyájan az autóba, s elindultunk a vidámparkba.

Nem voltak olyan sokan, szóval rengeteg mindent ki tudtunk próbálni. Felültünk a hullámvasútra, amin eléggé féltem, de Jimin ott ült mellettem, úgyhogy tudtam, nem lesz semmi baj. Néhányszor megszorítottam a kezét, persze csak akkor, amikor nem láttak minket az emberek, és ő szívesen visszaszorított.

Utána felültünk az óriáskerékre is, amely remek kilátást adott a városra. Olyan meghitt volt az egész… Kellemes zene szólt az óriáskerék melletti sátorban, éppen olyan hangosan, hogy ha a tetején is vagy, akkor is halld.

Fájó szívvel, de elfogadtam azt a tényt, hogy most nem viselkedhetek vele úgy, mint ahogy a párok szoktak: nem csókolhatom meg, nem ölelhetem át, még csak hozzá sem bújhatok.

Felültünk még egyszer a hullámvasútra, utána meg haraptunk valamit. Miközben étkeztünk, néhány rajongó odajött a fiúkhoz, akik szívesen adtak nekik autogramot.

Ezután elindultunk hazafelé, s a hazaút is jó hangulatban telt el. Nagyon jól éreztem velük magamat, de Namjoon miatt eléggé lelkiismeretfurdalásom volt.