Miután sikeresen
megműtötték apámat, azt mondták neki az orvosok, hogy még minimum két hétig
bent kell maradnia a kórházban. Nem is ellenkezett, örült neki, hogy végre kap
egy kis „szabadságot” és kiszabadul a munkája karmai közül egy időre. Amióta viszont felszálltam a repülőre,
folyamatosan Jimin járt a fejemben. Próbáltam nem rá gondolni, apámat helyezni
előtérbe, az ő állapotára koncentrálni, de egyszerűen képtelen voltam rá. Jimin
minden egyes gondolatomba beférkőzött, minél inkább el akartam felejteni, annál
nehezebb volt. Ha körülnéztem magam körül, mindenhol és mindenben őt láttam.
Azóta próbálok rájönni, mégis miért tette ezt velem, miért találkozott az exével,
miért nem szólt róla, miért tartotta meg azt a képet, miért hazudott nekem…
Ha csak az
emlékeinkre gondolok, a sírás kerülget, hogy olyan kevés idő alatt mennyi
mindenen mentünk keresztül, hogy mesébe illő volt, ahogy bánt velem, hogy egy
az egymillióhoz esélye volt annak, hogy majd pont mi fogunk együtt lenni. Hogy
pont Ő és pont Én. Hogy majd pont Ő fog megmenteni Engem, hogy pont Ő fog
gondoskodni Rólam, hogy pont Belé leszek szerelmes.
Hiányzik. Rohadtul
hiányzik. De muszáj lesz elfelejtenem őt, hiszen nekünk amúgy sem szabadott
volna találkoznunk, egy véletlenen múlt az egész. Mire is gondoltam én? Hogy majd egy idol lesz
a pasim? Kumiko, hogy lehettél ekkora
barom?!
Elerednek végül
könnyeim, a párnámba tuszkolom az arcomat, s zokogok egymagamban.
Hallom, ahogy valaki
végigsétál a folyosón, egyenesen a szobám ajtajáig, majd megáll.
-Kumiko, látogatód
érkezett. –szólal meg anyám.
Hogy nekem?!
Látogatóm? Mégis ki? Nem tudok senkit sem elképzelni, hogy eljöjjön hozzám,
csak Natsut. De ő tegnap volt itt, mert tegnap ért haza. Nem hiszem, hogy
eljött volna ma is.
Mindenesetre furdal a
kíváncsiság, szóval megtörlöm kisírt szemeimet, és lemegyek megnézni ki is
jött.
Lesietek a lépcsőn, s
elképedek, amint meglátom, ki is az aki vár engem a nappaliban. Megcsípem
magam, hátha álmodom, de nem. Ez a valóság.
-Taehyung?! –kérdem elámulva.
-Szia. –köszönt enyhe
mosollyal arcán.
-Mégis mit keresel te
itt? Honnan tudtad meg, hogy itt lakom? Mit-
-Szeretnék veled
beszélni. Négyszemközt. –vág közbe.
Felsétálunk a
szobámba, majd leülünk az ágyamra, miután megtisztítottam azt taknyos zsepik tömkelegétől.
-Szóval? Mit szeretnél?
–nézek rá búsulva.
-Hiányoztál. –ölel át
szorosan.
Nos, erre végképp nem számítottam, de olyan
jól esik a közelsége, és hogy belekapaszkodhatok valakibe, végre.
-T-te is. –ölelek vissza.
Hosszú percekig
vagyunk így, egymást tartva, egymásba kapaszkodva, míg végül úgy dönt, hogy
enged a szorításból és elereszt.
-Azért jöttem, mert…
-kezdi- szeretném, ha beszélnétek Jiminnel.
Jimin… Amint meghallom a nevét érzem,
hogy nagyot dobban a szivem, de ugyanakkor a fájdalom is belém mar.
-Nekem nincs semmi
mondanivalóm hozzá. –hazudom. Még, hogy nincs semmi mondanivalóm hozzá?! A
legszívesebben most felpattannék, felderíteném, megmondanám neki, hogy nem
tudom kiverni a fejemből, mert annyira nagyon szeretem. De nem tehetem. Azok
után, nem.
-De neki van. Kérlek,
Kumiko. Egy esélyt mindenki megérdemel.
-Amúgy mit csináltok
Japánban? –terelem a témát.
-Most nyaralni jöttünk,
kaptunk két hét pihenőt, szóval kiélvezzük. De úgy nem tudjuk, hogy látjuk,
Jimin mennyire maga alatt van. Beszélnetek kell!
Képzelem, mennyire maga alatt
lehet…
-Mégis te kerestél
meg, és nem ő. Szerintem nem is-
-Mert el sem mondtam
neki, hogy tudom hol laksz. –vág újra szavamba.
-Mi? –értetlenül visszakérdezek.
-Nem akartam, hogy
tudja, hogy hozzád jövök, annyit mondtam neki, hogy elmegyek a boltba.
-De miért?
-Mert akkor kiverte
volna belőlem a szart is csak azért, hogy találkozhasson veled. Szerinted, ha
tudná, akkor még otthon ücsörögne egymagában? Előbb én akartam beszélni veled.
Muszáj volt.
-De én nem akarok
találkozni vele. Se beszélni. Látni sem akarom őt! Menjen vissza Yoonához,
engem már nem érdekel! –sajog a szívem, ahogy kimondom ezeket a kegyetlen
szavakat.
-Félreértetted a
helyzetet! Ahogy én is. Higgy nekem, nem az volt, aminek látszott.
-Jaj, a tipikus
közhelyes duma! Taehyung, ha nem akarsz mást mondani, akkor szerintem inkább
menj el.
-Szerinted én nem a
te pártodat fogtam?! Szerinted nem vágtam képen emiatt?! Szerinted nem ordítottam
le a fejét?! DE, igen! –emeli fel hangját, miközben egyenesen szemeimbe néz.
Megszeppenten ülök
ott a pamut takarómon, s a padlót bámulom. Nem
hiszek neki.
Sóhajt egyet, majd
feláll az ágyamról, s elindul az ajtó felé.
-Miért… miért akarsz
segíteni rajtunk? –kérdem kissé könnyes szemekkel.
Megáll, majd maga elé
mered, tekintetét a padló felé szegezi.
-Talán azért, mert… szeretlek. –s
elhagyja a szobát.
