-Hahó. –lóbálta meg
kezét előttem barátnőm- Natsu…hahó.
-Mi? –néztem bambán.
-Jól vagy?
-Persze, ne haragudj,
csak elbambultam. –ráztam a fejemet.
-Nagyon
elkalandozhattál, ha csak most vettél észre. Már vagy öt perce szólítgatlak.
-Bocsi. –vakartam meg
a tarkómat.
-Hmm… -hunyorította
össze szemeit.
-Mi az?
-Semmi…semmi…
-Na mondd már!
–kíváncsiskodtam.
-Nincsen semmi.
–kuncogott.
-Na persze. Mondd
már!
-Ugye jól sejtem,
hogy ti…
-Hogy mi…?
-Ti lefeküdtetek?
Bumm. Lehet jobban
jártam volna, ha nem kérdezősködöm, ugyanis arcomon a legvörösebb szín
tündökölt.
-Öm…hát…-dadogtam.
-Ti lefeküdtetek?!
-Izé…
-Ti lefeküdtetek!
–kiáltott fel.
-Nem tudtam mit
csinálni, oké? Nem tudott tovább várni…ahogy én sem.
-Úristen Natsu!
–sikítozott izgatottan- És, milyen volt?
-Az eddigi legjobb.
–mosolyodtam el.
-Ezt úgy mondod, mintha
annyi pasid lett volna. –nevetett.
-Érted a lényeget.
Bólintott.
-És ti…?
–kíváncsiskodtam újból.
-Mi? Nem! Nem.
-Még nem.
-Nekem nem olyan
egyszerű ez.
-De egyszer úgyis el
kell veszítened.
-Majd egyszer.
-Jiminnel.
-Az majd még kiderül.
-Jut eszembe, mivel
akarod meglepni?
-Áh, csak vettem neki
valamit.
-Micsodát?
-Egy plüssmacit.
-Csak ennyit?
-Most mit akarsz,
csak egy napja vagyunk együtt!
-De már egy hete
ismered. Vagy több.
-Oh, szóval akkor
vennem kéne neki egy Ferrarit?
-Minimum.
-Bolond. -kacagott.
Kumiko POV
-Na várj egy kicsit.
–mondta Natsu, s felviharzott a lépcsőn.
Pár perc múlva
visszatért, hátratett kezekkel.
-Ezzel is
meglephetnéd Jimint. –nyomott a kezembe egy selymes anyagot.
-Hogyisne! –dobtam
oda hozzá, mikor leesett, hogy mi is az valójában. –Még egyszer fel nem veszek
egy ilyet!
-„Még egyszer”?
-kérdezett vissza.
-Tudod…
-Jaj, ezzel nem
akartalak megbántani, ne haragudj. De az már a múlt…
-Nem bántottál meg,
de nem akarok semmi olyat látni, ami arra emlékeztet.
-Azért rakd el, hátha
meggondolod magad. –került egy félmosoly arcára.
(…)
Eljött az este. Natsu
elment a táncedzésre, én pedig epekedve vártam Jiminre…aki nem volt képes
felvenni a telefont.
-Miért nem veszed
fel? –mondtam ki hangosan, amikor már a harmadik tárcsázásra sem válaszolt.
Aztán valaki kopogott
az ajtón. Már majdnem megörültem, hogy végre hazajött Jimin, de aztán
belegondoltam, hogy miért kopogna a saját ajtóján?
Kinyitottam, s
meglepetésemre egy olyan személy került elém, akire a legkevésbé számítottam.
-Anya?!
-Kislányom! –ölelt át
hőn szeretettel az ÉN anyám.
-Mit keresel te itt?
–kértem számon.
-Én is örülök, hogy
látlak! Annyira aggódtam érted!
-Na persze. Szoktál
te olyat?
-Válogasd meg a
szavaidat, ha velem beszélsz! Igenis aggódtam. Nem esett bajod? Nem sérültél
meg?
-Nincsen semmi bajom.
Jól vagyok. Mire fel ez a nagy hűhó?
-Tudom mi történt.
-Mire célzol ezzel?
-Tudom mi történt
Minhyuk és közted.
Elámult a szám.
-Honnan tudod?
Hirtelen elkezdett
kutatni az –egy vagyonba kerülő- táskájában.
-Innen. –nyújtott át
két fényképet.
Az egyiken én vagyok,
ahogyan összeszedem az elgurult konzerveket, s Minhyuk közeledik felém. A
másikon már Jimin is látható. Egy rendőrautó előtt állunk kézenfogva.
-És kaptam hozzá egy
levelet is. –adott át egy darab papírt.
„Hagyd békén!” –ez
állt benne. Visszatértem a közös képhez Jiminnel, s észrevettem, hogy a feje
körül egy piros karika díszeleg
.
-Mikor kaptad ezt?
–kérdeztem.
-Tegnap. Amint
megkaptam, már jöttem is, hogy megmutassam. Van ötleted ki írhatta ezt?
-Nincs. De úgy látszik
nekem szánták az üzenet tartalmát.
-Ki ez a fiú? –bökött
rá Jiminre.
-Jimin. A barátom. Ő
mentett meg. Most nála lakok.
-Oh, értem… Nézd, Kumiko,
sajnálom, de nem hagyhatlak itt. Ezek után végképp nem.
-Mi? Ne. Várj! Ő
vigyáz rám, nem lesz bajom.
-Nem kockáztatok.
Kazayawa úr, kérem szedje össze a lányom cuccait.
-Igenis, asszonyom.
–lépett ki mögüle egy magas, középkorú férfi. Ő lett volna anyám személyi
testőre.
-Anyu, én nem fogom
elhagyni Jimint! Szeretem őt!
-Én meg téged
szeretlek. Nem akarlak elveszíteni.
-Ezt most komolyan
mondod? Mikor lettem én fontos a számodra?
-Mindig az voltál.
-Ne nevettess már.
-Nézd, tudom, hogy
rengeteg hibát követtem el. Tudom, hogy nem voltam jó anya. Rájöttem, oké? De
hidd el, megváltoztam. És tudom, hogy hiba lenne, ha itt hagynálak, úgyhogy
kérlek gyere. –teltek meg könnyekkel szemei.
-Kár, hogy 17 év
kellett ahhoz, hogy erre rádöbbenj.
-Sajnálom. Nem
akarom, hogy neked is bajod essen. –csordultak végig arcán a sós cseppek.
-„Is”? Hogy érted
ezt?
-Apád…
-Mi van apámmal?
–dobogott hevesebben a szívem.
-Kórházban van.
-Mi? Miért?
-Volt egy balesete…
-Úristen! –kaptam
számhoz a kezem. –Jól van?
-Nem stabil az
állapota. Holnap megműtik. Ez a másik oka annak, amiért itt vagyok. Szeretném,
ha ott lennél vele, még mielőtt megműtik.
Most már nem volt
kérdés, hogy megyek-e vagy sem. Az apámnak szüksége volt rám.
-Összepakolok.
-Rendben.
Felfutottam az
emeletre, s próbáltam minél gyorsabban bepakolni mindent a bőröndömbe. Kazayawa
segített levinni a cuccaimat.
-Indulhatunk?
–kérdezte anyám.
-A szobában hagytam a
mobilom, egy perc és jövök.
Visszasiettem a
szobába, s ahogy telefonomért nyúltam, megpillantottam egy kisebb papírdarabot
az ágy alatt. Gondoltam megnézem mi lehet az, s ahogy kihúztam az ágy alól
kiderült, hogy egy fénykép csücskére lettem figyelmes az imént.
Egy lány volt rajta.
Bikiniben.
Megfordítottam, s a másik oldalára gyöngybetűkkel az volt írva: „Szerelmemnek. 2013.
05. 29. ~Yoona”
Szóval ő lenne az a Yoona! De
miért őrizte meg Jimin ennyi idő után is a fényképét? Még mindig szeretné? S mintha egy kést szúrtak volna
át a szívemen, úgy hasított bele a fájdalom.
Ha még szereti, akkor miért van velem? Ha pedig engem szeret, akkor miért nem
dobta már ki ezt a képet? Kihasznált volna? Én ezt nem értem. Nem olyan srácnak
nézem, aki képes lenne kihasználni bárkit is.
Akárhogyis, furdalt a
kíváncsiság, ezért úgy döntöttem magamhoz veszem a képet és szemtől szembe
kérdezem meg, hogy ez mégis mit jelent.
-Pár perc és
indulhatunk, de még el kell intéznem valamit. –szóltam anyuéknak.
-De nagyon siess!
Negyed órán belül el kell indulnunk.
-Igyekszem.
Azt tudtam merre
szoktak hazajönni, úgyhogy elindultam abba az irányba. Útközben felhívtam
Natsut.
-Halló?
-Szia, figyelj,
mondanom kell valamit.
-Baj van?
-Mondjuk.
-Na miért, mi van?
-Vissza kell mennem
Tokióba. Apu kórházban van.
-Te jó ég! Mi
történt?
-Pontosan én sem
tudom, anyu azt mondta balesete volt.
-Úristen! Várj…”anyu”?
-Igen. Eljött értem
és még ma vissza kell mennünk.
-Na jó, ez most elég
fura.
-Nekem mondod? Én sem
akartam elhinni, hogy tényleg ő az, de azt mondja megváltozott… Kíváncsi
vagyok, tényleg így van-e.
-És mikor mentek?
-Negyed órán belül,
és sajnálom, de itt kell hagyjalak. Megleszel nélkülem?
-I-igen… -hallottam a
bizonytalanságot a hangján.
-Ne haragudj, de
apunak most szüksége van rám.
-Nem, semmi gond,
megértem. Menj csak.
Miközben folytattam a
beszélgetést barátnőmmel, elhaladtam egy étterem előtt, s megakadt a szemem
valakin. Valakin, akinek most edzésen lett volna a helye.
Ráadásul nem egyedül
volt. Hanem a képen látható lánnyal ült közvetlen az ablak melletti asztalnál.
-Jimin? –mondtam
halkan.
-Tessék? –válaszolt
Natsu a telefonból.
-Se-semmi. Majd
visszahívlak. –s letettem.
Tesztelésképpen
azonnal tárcsáztam Jimint.
-Igen? –vette fel.
-Szia, merre vagy?
-Még edzésen.
-Hazudsz. –sétáltam az
ablak elé őt nézve.
Egyből észrevett, s
lefagyott tekintettel nézett rám.
Én pedig csak ráztam
a fejemet, nem akartam elhinni, hogy tulajdonképpen megcsal. Végül eleredtek a
könnyeim is és elindultam vissza anyámhoz.
-Kumiko! Kumiko,
várj! –hallottam Jimin hangját mögülem.
Gyorsítottam a
tempón.
-Hallod, várj már. –ragadta
meg a karomat.
-Hagyj békén! –rántottam
el végtagomat.
-Meg tudom
magyarázni! Ez nem az aminek látszik! –fordított maga felé.
-Nem érdekel! Ha nem
kellek, megmondhattad volna!
-Ki mondta, hogy nem
kellesz? Én szeretlek.
-Ó, tényleg? –kérdeztem
remegő hangon- Akkor mégis miért hazudtál? Miért nem vetted fel a telefont?
Miért vacsorázol az exeddel? Tudod mit, ne is válaszolj, nem vagyok kíváncsi
rá! Ha ezt akartad, akkor tessék! Egyedül hagylak a „szerelmeddel”! –vágtam hozzá
a Yoonás képet.
Sarkon fordultam, s
sírva visszafutottam a kocsihoz. Néhányszor még hallottam, ahogy azt kiáltja „Kumiko”,
de nem érdekelt. Jelen helyzetben nem érdekeltek a kifogásai. Ennyire átverve
még soha nem éreztem magamat.
-Kislányom, mi a baj?
–aggódott anyám.
-S-semmi. –zokogtam-
Menjünk.
Nem kérdezősködött
tovább, beszálltunk az autóba, s a reptér felé tartottunk. Végigbőgtem az egész
utat. Csak egy játékszer lettem volna?
